Sziasztok! Muszáj bemutatkoznom? Igen? De miért? Huhh... hát jó, legyen. Az én becses nevem Drana Sroza, de hívjatok nyugodtan Ranának. Nos, én vagyok az a bizonyos lány, akit a Sivatag Árvájaként ismernek a bérgyilkosok körében. Hogy miért a Sivatag Árvája? Megmondom én azt! Van rá pár nagyon jó érvem:
1. Uralom a homokot. Nem, nem hordok olyan bigyót a hátamon, mint a Naruto-ban Gaara. És nem is öltözöm olyan konzervatívan.
2. Egy sivatag kellős közepén születtem, egy barlangban, közel egy oázishoz.
3. A szüleim 4 éves koromban meghaltak.
4. Mert csak.
Ezeknek az érveknek az ismeretében hívnak engem a Sivatag Árvájának. Nem nagyon vagyok társasági lény, de csak most, csak nektek elmesélem életem történetét egészen addig, amíg rá nem találtam igaz barátnőmre, Kiarára!
Mint azt említettem már, 4 éves koromban meghaltak a szüleim. Mindketten egy autóbalesetben haltak meg. Konkrétan a kocsi lebucskázott a hídon, egyenesen a sebesen haladó folyóba, amit sziklák szegélyeztek. Állítólag mindketten ott haltak meg. Azt ti már el tudjátok képzelni, hogy miért.
Ezután mi történik egy árvával? Hát velem az történt, hogy árvaházba (pontosítok: kolostorba) kerültem. A tragédia után pánikrohamok gyötörtek, így elzártak a többi gyerektől. Mivel a pánikrohamok veszélyesek voltak, veszélyeztettem a társaim és a magam testi épségét. Nem, nem zártak gumiszobába. Mivel a kedves apácák ördögűzősdit játszottak velem, 8 éves koromra egészen megkedveltem a zsoltárokat, amiket kétségbeesetten kántáltak, ha bejöttek a szobámba.
8 évesen egészségesnek nyilvánítottak, de a többi gyerek furcsának talált. Ha különösnek számít az, hogy éjjel-nappal a homokozóban csücsültem és csak néztem a széltől kavargó homokot. Vagyis a többiek azt hitték, hogy a szél csinálta ezt a "trükköt".
A "szabadságomnak" az vetett véget, mikor a kilencedik szülinapomon szokásomhoz híven a homokot figyeltem. Egy kisfiú lépett be a homokozóba és rugdosni kezdte a homokot, egyenesen rám. Ez kicsit sem zavart, hiszen a homok a barátom. Viszont amikor a pici lába az oldalamba fúródott, felé pillantottam. A kis ördögfióka arcán sátáni vigyor ült. Neki kellett volna ördögűzés, nem nekem! A fájdalomtól összekucorodtam a homokba, a fiú pedig újabb támadásra készült. Azonban mielőtt a lába elért volna hozzám, a homok rákulcsolódott a lábaira. Visítva próbált menekülni, de nem ment neki. Ahogy ott feküdtem, hallottam azt, ahogyan a bokája kificamodik, a csontja pedig elreped. Mielőtt több is történhetett volna, az apácák kihúzták mellőlem.
- Mondtam, hogy sátánfajzat! - kiabált az egyik nővér.
- Csak egy gyerek... - mondták a többiek és elnézően mosolyogtak.
De tudtam, hogy ez csak a kezdet. Láttam a rémületet a szemükben, ahogy a szobámban kuksolva egyre csak nőttem és cseperedtem. Egészen addig tűrtek meg a zárdában, amíg be nem töltöttem a 16-ot. 12 évet bírtak ki. Minden elismerésem az övék. Hajszál pontosan a 16. születésnapomon kulturáltan elküldtek a francba. Legalább általános iskolai végzettségem volt az apácák révén. Néha, ha nem éppen ördögöt űztek belőlem, általános iskolai órákat oktattak nekem. Ezért hálával tartozom nekik. Legalább nem éreztem magam semminek, mikor kilöktek az utcára.
Nos, ezek után beálltam egy kávéházba dolgozni, koldultam és egy-két hajléktalanszállót is meglátogattam. Nincs egy élő rokonom se, akihez ebben az időszakban mehettem volna. Szívás, mi? De valahogyan csak eltengődtem, igaz, hogy lesoványodtam, az arcom beesett volt, két hetente ha cserélhettem ruhát, az már jónak számított. És akkor még nem is mondtam, hogy a nyári zivatarok és a téli havazások a bolondját járatták velem.
Azonban pár hónap múlva találkoztam egy emberrel. Ha valamit, hát ezt lehet "sorsfordító találkozásnak" hívni. Magát Mesternek hívta, így én is akként tekintettem rá. A kávézóban törölgettem az asztalokat, mikor belépett. Ígéretesnek hívott és felkínált egy olyan munkát, amihez szállás, öltözet és kellékek is jártak. Megragadtam az alkalmat és vele mentem.
Bérgyilkosnak szegődtem. A 17-et Kolumbiában, egy drogcsempész birtokán töltöttem be megkötözve, miközben aranybarnára sült urak tanakodtak azon, hogy mit is kezdjenek velem. Megöljenek vagy meggyalázzanak és aztán öljenek meg. Konkrétan elmondtam nekik az anyanyelvükön, hogy dugják fel maguknak. Végül megöltem őket a homok segítségével.
Egy másik munkám során találkoztam a legjobb barátnőmmel, a rókaszellem Kiarával. A rókák ellen támadó klán fejét kellett kiiktatnom. Miután 650 méterről halántékon lőttem egy mesterlövész puskával, mentem kiszabadítani a túszokat. Tudjátok, úgy teljesebb a siker. Homokkal csendben megfojtottam a katonákat, ahogy haladtam előre. Ezek a nyamvadt lények úgyis hamarosan újra felélednek. Odaértem a célpontom hullájához, ami mellett megtorpantam.
- Biztosra kéne menni... - motyogtam.
Elővettem a késemet és lenyisszantottam a hulla fejét. Tudom, hogy undorító, meg minden, de muszáj. Ezek képesek feltámadni, a szívét pedig nincsen kedvem kivájni. A fejét beletettem egy kupac homokba, a föld pedig készségesen elnyelte. Ha a teste feltámadt volna, akkor sem találta volna meg a fejét. A nép pedig nem nevezne ki egy fejetlen uralkodót.
Nyugodt szívvel mentem tovább a rókaszellemek kastélyáig. Most már nem érdekelt az, hogy lopakodok vagy sem, így a homokommal minden harcost lemészároltam, aki az utamba állt. Mivel a rókák béreltek fel, így nekik volt annyi eszük, hogy ne álljanak az utamba. A kastély előcsarnokában mindenhol hullák hevertek. Egy srác pedig hevesen gesztikulálva monologizált valamit karddal a kezében. Első látásra hülyének tűnt. De nagyon.
Amint lépdelt, észrevettem, hogy egy lánynak dumált, aki egy székhez volt kötözve, kipeckelt szájjal. Szerencsétlen még félbe sem tudta szakítani.
- ... a múlt sérelmeiért... - hallottam a sráctól, mielőtt egy legyintéssel a márványból készült falhoz szegeztem volna a homokkal.
A homok teljesen begubózta, eltakarva a feje búbjától a lábujjáig. A kard csattanva ért földet. A ujjaim végére csatolt vaskarmokkal leszakítottam a kendőt és a köteleit. Egy velem egykorú lány volt, méghozzá félájultan. A szerencsétlen rémesen össze volt verve, a fél szeme feldagadva... Kitaláljátok, ki volt ő?
Ő volt Kiara, a rókaszellem. A mostani legjobb barátnőm.
Remélem élveztétek a múltamat, mert én nem annyira. De végezetül itt egy kép rólam:
