Hogy lépjek én, mostmár színed elé?

Sziasztok.
Most épp az Akari nevű felhasználó ült le a gép tulsó oldalára.
Sajnálom, hogy oly rég óta most adok csak életjelet. Mondhatom, hogy borzalmasan szégyenlem magam, ami igaz is, de rájöttem valamire.
Túl korán ugrottam bele a világba. Fellelkesültem a társam fantasztikus írásaitól, és azt hittem, én is tudok ilyent rittyenteni nektek. Hogy, olyan felemelőn, borzongatóan jól tudom kifejezni magam, mint Aislynn, de nem így volt, és talán még most is így van.
Elhittem magam, és az ő rajongóiba kapaszkodtam, mert érveztem azt a "dicsőséget". Felse fogtam, csak csináltam, mint egy bolond.
Szerettem írni, és még most is. De, rájöttem, hogy nem ugorhatok bele, mint Juliska a kútba, csak úgy. Először kikell dolgozzam a szálakat, de ahhoz idő kell, s jobb lenne talán, ha lezárnám az én részem. Azt hiszem, majd később jelentkeznék, egy másik történettel, más időpontban.
Fejlődnöm kell még, de ez egy jó lecke volt, láthatom a hibáim, és tanulhatok belőle.
Őszintén sajnálom, és köszönöm, hogy elolvastátok.
Akari

16. fejezet: Nini, egy gyengeség!

*Rana szemszöge*
- Megszereztétek a szülői engedélyeket? - tettem fel a kérdést, amikor az Elit tagjai megérkeztek egy-két kivétellel a kijelölt helyre, ami egy sötét erdő széle volt.
Quinn szó nélkül felmutatta a lapot, amin egy kacskaringós aláírás díszelgett a szülői tájékoztató alatt. Szinte magam előtt láttam, ahogy az anyja telefonálás közben írja alá a többi dokumentummal együtt, teljesen elolvasatlanul hagyva a részt, miszerint lehet, hogy a gyermeke a túra során súlyos sérülést is szenvedhet.
- Komolyan mondom, az anyádnak le kéne szoknia az éjszakázásról - pöcköltem meg helytelenítően a remegő vonalat, amit aláírásnak hív. - Nem sokáig fogja bírni így. Ennyi martinitől még én is kifeküdnék!
A lány csak elmosolyodott, miközben rám nézett. Kikapta a papírt a látószögemből, miközben a késeit belecipzározta az utazótáskába.
- Ugyan már, 50 éve is ugyanezt mondták neki - vont vállat. - Emellett az apám tuti életben tartja anyát, ha akarja, ha nem.
Én csak ráncoltam a homlokomat ezen, majd a többi szülői engedélyt is ellenőriztem. Mindenki elhozta a szükséges kellékeket, illetve engedélyeket, kivéve Nero. Neki közeli hozzátartozói nem voltak, de azért kértem, hogy valamit hozzon.
- Nero, hol az engedélyed? Tudják az intézetben, hogy itt vagy? - a speciális intézetről beszéltem, ahova a börtönből való kikerülése után bedugtam.
Ő csak ingatta a fejét. Én pedig kitartóan figyeltem, néztem a legkisebb mimikarezdülést is az arcán. Tudtam, hogy ezzel az őrületbe tudom kergetni.
- Megmondtam nekik, hogy egy hétig veled leszek - bökte ki végül.
Erős, de pocsékul hazudik. Én csak áthatóan néztem rá továbbra is. Én voltam hivatalosan is a pártfogója a természetfeletti társadalomban. Szemeim izzottak, ahogy az üres kezeire, a mocskos, cipő nélküli lábaira és szakadt ruháira néztem. Egy frászt mondta meg nekik, hova megy. Valószínűleg kiosont, de a kapunál az őrök feltarthatták a ruháinak szakadásaiból ítélve.
- Hazudsz - jelentettem ki, majd a kezeibe adtam a kétkezes kardot, ami az oldalamon függött.
Szó nélkül átvette a szinte markolat nélküli pengét.
- Miért viseled a gondomat? - kérdezte halkan, miközben Blitz engedélyét ellenőriztem.
Oda sem nézve válaszoltam, mivel ezt már sokszor megbeszéltük. A válaszom pedig soha nem változik. Nyitottam a számat egy mély levegővétel után. Visszagyömöszöltem a démonaimat a lelkem dobozába, nehogy kitörjenek a régi emlékek.
- Mert fájdalmasan élesen látom rajtad a saját képmásomat - pillantottam a vörös hajú srácra. - Ezt viszont tudod jól, nem?
- De - hajtotta le a fejét bánatosan. - Akarsz egy ölelést?
Már nyújtotta a karjait, amikből ügyesen kitértem. A komoly hangulatnak pedig hivatalosan is vége volt. Elnevettem magamat, ahogy a karjába öklöztem.
- Kanos is vagy, mi? Azt hitted, letapizhatsz? - szívóztam vele.
Ő csak elbűvölő mosollyal vállat vont.
- Egy próbát megért.
Blitz és Dante forgatták a szemeiket, ahogy ránk néztek.
Woo éppen kipattant egy kocsiból, mikor a nagykorúak sorának végére értem. Az édesapja is elkísérte a kislányt, én pedig büszkén felemeltem az államat, ahogy közeledett. Ha a nemesek bizonytalannak látnak, élve felfalnak. Ez különösen igaz erre a személyre. Az öreg bábmester úgy sétált oda hozzám, mintha nem három vérszomjas hím állta volna el az útját. Harry, Daze és Zess sorfalat álltak előttem, mert Woo apjából úgy sütött a veszély, mintha egyenesen egy atombomba lett volna rászíjazva. Azonban a férfi egy intésére úgy váltak szét, akár Mózes előtt a Vörös-tenger.
- Csak remélni tudom, hogy a kislányomra is így fognak vigyázni - intézte hozzám a szavait az öreg, miközben az ujjaiból kifutó elszakíthatatlan fonalakkal játszadozott.
- Ez természetes, uram. Még senkit nem hagytam hátra és nem most fogom elkezdeni - mosolyodtam el vérszomjasan, hogy lássa, nem viccelek.
Az ujjaiból futó fonalak egy pillanatra megfeszültek, majd egy enyhe pukkanással eltűntek. A fiúk már önszántukból maradtak távol.
- Biztosítékot akarok, hogy nem esik baja - dörrent az udvariasnak nem igazán mondható parancs.
Az Elit fiai a hirtelen hangra felénk lendültek. Blitz, Dante és Nero ugrásra készen dobták el a felszerelésüket, hogy semmi ne állja útjukat a támadásnál. A pillantásomra azonban megálltak. Nem tehettek semmit. Ezt nekem kellett elintéznem. Újra a férfire néztem, aki egy kézmozdulattal szét tudott volna tépni mindannyiunkat. Egy sóhajjal kísérve eldöntöttem, hogy mi a biztosíték.
A nyakláncomhoz nyúltam. Levettem a nyakamból. Ez egy lánc volt, rajta egy gyöngy. Ez a gyöngy pedig a halhatatlanok világának egyik legértékesebb kincse.

- Legyen ez a nyaklánc a biztosíték - mutattam fel, majd az apa kezébe tettem, hogy felmérhesse az értékét.
A férfi zavartan nézte a gyöngyöt a tenyere közepén. Nem látszott különlegesnek. Ez egy áttetsző gyöngy volt, enyhe vöröses csillogással. Olyan volt, mint egy üveggolyó, amit a gyerekek tucatszámra gyűjtenek.
- És mi is ez pontosan? - kérdezte meg az apa, miután nem tudta kitalálni.
Mielőtt azonban akármit is mondhattam volna, Daze előrerontott és kikapta a kezéből a gyöngyöt. A démonnemes úgy gyönyörködött benne, mintha az élete függne tőle. Woo apja pedig ekkor értette meg igazán, mit is tarthatott a kezében pár percre.
- Ez eredeti - motyogta Daze. - De... hogyan?
- Egy osztagvezető nyaklánca a pokolból - adtam hozzá leírást mosolyogva. - Alias Lucifer gyöngye. Kevés létezik belőle - eközben Zess kitépte mestere markából az ereklyét, hogy ő is örömét lelhesse a gyöngy küllemében. - Híres a démonokat vonzó erejéről...
- Honnan szerezte? - kérdezte az apa teljesen elképedve.
Sokáig néztem rá szó nélkül. Aztán az értetlen arcán elmélyülő ráncok láttán elmosolyodtam. Kezdte kapiskálni.
- A válasz kézenfekvő, nemde? - vettem el Zesstől a láncot, majd Woo nyakába akasztottam. - Egy biztos: ez a nyaklánc számomra rendkívül értékes. Ezért ha Woo haja szála is meggörbül, engem is veszteség ér. A biztosíték így rendben van?
A férfi összeszorított fogakkal bólintott.
Engem pedig elborítottak az emlékek a nyakláncról.

- Hova vezetsz? Miért vagyok itt, Mester? - kérdeztem félve és remegve, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre vezetett a csatornarendszerben.
- Csak bízz bennem, gyermek - felelte az öreg. - Vagy nem bízol abban, aki gondodat viselte?
Csendben maradtam, nehogy hálátlannak tűnjek. Mikor azonban egy mélybe vezető lépcsőhöz értünk, megállt bennem az ütő. Úgy éreztem, ha én itt lemegyek, többé nem fogok feljönni. Bizonyos szempontból igazam is volt.
- Mi a száma? - mielőtt azonban feleszmélhettem volna, lejöttünk azon a lépcsőn, egyenesen egy előszobaszerű helyiségbe.
Ott egy kacskaringós szarvú démon tette fel nekem ezt a kérdést, amin köpni-nyelni nem tudtam. Pedig már 18 éves nagylányként tekintettem magamra, mégis berezeltem egy démontól.
- 6-os, hybrid - nevezte meg a Mester a számomat és a fajomat.
- Úgy tűnik, hogy tiéd a szerencseszám - a mellkasából felszakadó, mennydörgésszerű nevetés árulta el számomra, hogy ez egy vicc akart lenni.
A démon felírt, mi pedig tovább mentünk. A Mester céltudatosan menetelt, én pedig a háta takarásában haladtam, nehogy valakinek feltűnjön a jelenlétem. A folyosón volt mindenfajta szerzet a fúriáktól egészen a boszorkányokon át a kísértetekig minden. Nagyon látszott, hogy itt mindenki ölni vagy halni van itt.
- Azt mondtad, hogy valamit meg kell találnom. Felvilágosítasz? - kérdeztem a férfit, amikor a saját asztalunkhoz értünk.
Legalábbis a 6-os szám volt ráfestve, ami elég árulkodó volt. Kiraktam a fegyvereket, amiket magunkkal hoztunk. Sokféle volt, de mind a kedvenceim közül volt kiválasztva. A láncos sarlót a derekamra csatoltam, amikor a Mester végre belekezdett a feladat ismertetésébe.
- A tárgy egy nyaklánc, ami Lucifer gyöngyeként ismeretes. Teljesen ismeretlen ennek az ereklyének az ereje, de az biztos, hogy valami hatalmas erőt képvisel. Ha megtalálod, te lehetsz egy démonosztag parancsnoka, ami nagy erőt jelent, viszont ha valaki előbb találja meg, maradj életben. Ne szegülj ellene, mert a relikvia ereje ismeretlen. El is pusztíthat, de neked élned kell! Megértetted?
Csak bólintottam, miközben ellenőriztem a töltényeimet a fegyvereimben.
- Időkorlátot szabsz? - érdeklődtem meg udvariasan, ahogy mindig.
Macskaszerű szemei zölden izzottak erre a kérdésre.
- Két órád van - mutatott az elkülönített erdőség felé.
- Mekkora terület?
- Több mint 50 hektár - válaszolta. - Menni fog?
Elmosolyodtam erre a kérdésre. Kezdtem belerázódni a küldetés izgalmas várakozás szakaszába.
- Elhoztál volna, ha nem lennék rá képes?

-...na! Rana! - egy hang visszarántott a valóságba.
Érdeklődve néztem Neonra, aki éppen a tenyerét az arcom elé tartva várt arra, hogy egy bénítóhullámot a fejembe küldhessen.
- Jól vagyok - feleltem a levegőben lebegő kimondatlan kérdésre. - Indulhatunk?
A gyerekek felvették a felszereléseiket és felsorakoztak. Ahogy Woo is beállt volna mellém, az apja visszarántotta. Felvontam a szemöldökömet a váratlan megmozdulástól. Az apa letérdelt és megölelte a kislányát. A szemembe égető érzés gyűlt a látványra.
Ritka az, hogy egy nemes így szereti a gyermekét. Nem sokszor voltam egy ilyen megható jelenet rabja. Ez a több száz éves férfi úgy térdelt a kislány előtt, akár egy alattvaló. Függtek egymástól. Szükségük volt egymásra.
Nekem nincs ilyen személy az életemben.
Mintha Harry megérezte volna a gondolataimat, szorosan az oldalamhoz húzódott és fél karral átölelt a derekamnál. Orrát a hajamba temette, ahogy gyengéd csókot lehelt a fejemre.
- Egy család vagyunk, ezen nem változtat semmi - motyogta úgy, hogy csak én halljam.
Erre szegény szívem nem tudott mit reagálni. Egyszerűen megszakadt.

- Ne ölj meg! - kiáltott a fiú.
Esett az eső, a hajam a fejemre tapadt. A ruhám csupa vér volt már, az arcomról lefolyó esőcseppek pedig rózsaszínes árnyalatban tündököltek. Már másfél órája voltam benn az arénában, a headsetem tönkrement, így a Mester sem tudott beszélni hozzám.
A láncos sarlóm a levegőben volt már, amikor kiáltott. A hangjára elerőtlenedett a kezem, amivel még pár perce olyan magabiztosan hasítottam fel az áldozataim húsát a legmegfelelőbb módon.
- Nem fog fájni - kúszott fel bánatos mosoly az arcomra.
A könnyeim váratlanul megindultak. Annyira ismerős volt a hangja! Miért kellett minden férfibe az édesapámat látnom? Még az arcvonásai is mintha gúnyolódnának velem.
- Rana, ha nekem nem is, de neked biztosan fájni fog! - szólított hirtelen a nevemen.
Az ismerős hang ott visszhangzott a fülemben, a fájdalmasan hasonló arc csupán pár méterre volt tőlem. A sarlóm egy hangos csattanással landolt a csupasz sziklán, amin álltunk.
- Ki vagy, vérfarkas? - bámultam rá üres tekintettel.
Ő nyugtatóan lassan mozgott, ahogy közelebb jött. Az eddig homályos arcélei kiélesedtek, ahogy az esőfüggönyön át szemléltem a közeledő fiút. Annyira fiatal volt. És mégis annyira hasonlított az évek óta halott apámra.
- Harry vagyok - mondta a kisfiú. - Örvendek.
- Honnan tudod a nevemet? - vágtam remegő hangon a szavába.
- A nővérem vagy, természetes, hogy tudom a nevedet - mondta ezt annyira nyilvánvaló tényként közölve, hogy én is első hallásra majdnem elhittem.
De csak majdnem. Mielőtt ismét észbe kaptam volna, a kezemben egy pisztoly volt egyenesen a tizenéves fiú szívére célzó pisztolycsővel.
- Hazudsz! - üvöltöttem, azonban nem tudtam magam rávenni a lövésre.

- Indulás! - hallottam magam megszólalni.
Vissza kellett száműznöm mindenféle emlékeket a lelkembe, nehogy olyankor kapjanak el, amikor nem kéne.
- Vigyázzatok magatokra! - szólt az apa még a lánya után, aztán Woo odaszaladt hozzám.
A kis keze belecsimpaszkodott az enyémbe, én pedig szorosan tartottam.
- Miért sírsz, Rana? - kérdezte aranyosan.
Harry a másik oldalamon udvariasan letörölte az árulkodó könnycseppeket.
- Még a végén elpuhulsz, nővérkém - váltott témát féloldalas mosollyal. - Így hogy fogunk behatolni a fegyházba?
- Jujuj, ki sír? - vágott elénk Neon, aki jó szemekkel észrevette a foltos arcomat.
- Senki - vágtam rá a teljesen nyilvánvaló hazugságot.
- Akkor mostantól senkinek hívlak - vont vállat vigyorogva. - Még a végén kiderül, hogy nem vagy legyőzhetetlen, Miss Senki!
Teljesen megdermedtem ettől a kijelentéstől.
- Ki mondta valaha azt, hogy legyőzhetetlen vagyok? - értetlenkedtem vigyorogva.
Eddigre már felbomlott a szabályos sor, úgy mentünk az erdőben, akár egy csürhe. Így jobban is éreztem magamat, sosem illett hozzám a tanítónéni szerep.
- Ugyan már, Rana. A homokot uralod, ami tökéletes fegyver, mindenhol van belőle és a védelme is kifogástalan! - szállt be Dante is a beszélgetésbe. - Nincs okod panaszra!
- Igenis van gyenge pontom! - háborodtam fel teljesen.
- Akkor áruld el - a lusta hang Blitzhez tartozott. - Legalább lesz mivel zsarolnunk.
- Inkább megmutatom - bontakoztam ki Harry öleléséből és Woo szorításából.
Előreszaladtam az erdőben, mert pontosan tudtam, hogy mi van előttem. A többiek lépéseit visszhangozta a talaj, ahogy szaladtak utánam. Ahogy odaértem a tisztáshoz, megpillantottam a csillogó kékséget. A tó gyönyörű volt, érintetlen és rám, illetve a képességemre a lehető legveszélyesebb dolog.
- Egy tó? - ért mögém Zess elsőként. - Rana, mit...
A torkára fagyott a szó, ahogy elkezdtem vetkőzni.
- Sztriptíz! - hallottam Nero vidám hangját. - És pont most nincs nálam kamera!
- Ne reménykedj! - szóltam vissza.
Volt rajtam egy fekete harisnya és egy trikó, azt magamon hagytam. A tekintetemmel a démonnemest kerestem, akit meg is találtam, éppen Nerot fojtogatta.
- Hé, Daze, tudsz tüzet előteremteni? - kiáltottam oda neki.
- A-aham - a hangja megakadt, ahogy rám nézett. Nagyot nyelve folytatta. - Neked bármit.
Én elmosolyodtam ezen. Ezzel pedig kitártam a karjaimat és behunyva a szemeimet elkezdtem hátrafelé dőlni. Egyenesen bele a tó hideg vizébe.
Tudtam jól, hogy mit láttak a többiek. A testem csupa víz lett és a bőrömön kicsapódott homok próbál megvédeni a hirtelen ingertől. Azonban ahogy a víz a homokot éri, abból egyből sár lesz. Ez a nehéz, folyós anyag pedig már közel sem annyira irányítható, mint a száraz és könnyű homok.A többiek csak a sarat láthatták, ami lassan ellepett.
A sekély tóban talpra álltam és szembenéztem a többiekkel.
- Azta! Te vagy a legdögösebb sárlány, akit valaha láttam! - röhögött Harry, a térdét ütve röhögés közben.
A többiek csak tátották a szájukat. Intettem egyet, de a sár csupán nyolcadannyi távolságra repült el, mint a száraz homok. A tanulóim ebből le tudták vonni a következtetéseket.
- A sár sokkal nehezebb, mint a homok, mivel a víz tömegét is irányítani kell - kezdte Quinn. - Tehát a sarat csupán kis távolságban és nagyon nehezen tudod mozgatni, igaz?
- Így van, gyerekek - bólintottam, aminek hatására a fejemről egy sárdarab a vízbe hullt. - A sarat nem vagyok képes megfelelően fegyverként és védelemként használni. Tehát, ha vízzel érintkezem, a képességeimnek lőttek!

15. Fejezet: Előjáték

*Kiara szemszöge*
Orromat rothadó bűz szaga csapta meg. Fintorra húztam a számat. Erről nem volt szó. Azt hittem, hogy emberekkel kell megküzdjek egy nyavalyás nyakláncért. Erre fel, egy bűzlő csatornában kell sétáljak egy fajtársammal együtt. Nem mondom, hogy nem akadtam ki mikor kiderült, hogy egészen eddig tévhitben éltem, de valahogy, nem érdekel. Rana után azt hiszem már semmi sem tud meglepni. Csendben sétáltam Alex után. Nem valami kedves fazon. Bár nem sokat beszélgettünk, de úgy tűnik, hogy nem repes az ötlettől, hogy engem kell "felügyeljen". Halk cincogás ütötte meg a fülemet.
- Megjöttek a csatornai térfigyelő kamerák is - mormogtam az orrom alatt.

Tekintetem az előttem lévő hátára vándorolt. Méregzöld felső volt rajta. Különös illat áradt belőle. Akárhogy törtem a fejem nem tudtam rájönni, hogy mi ez az illat. Mert, hogy nem parfüm az holtbiztos. Kishíján majdnem neki mentem, de még időben megálltam.
- Megérkeztünk.
Aprót bólintottam. Kíváncsivá tett ez a szűkszavúsága. Vajon hova hozott? És valóban. A csatorna koszos vizéből egy lépcső emelkedett ki. A lépcső csúszós volt és korlát sehol. Alex a lépcső tetején megfordult.
- Tudnál gyorsabban haladni?! Nem érünk rá egész nap.
- Bocs, hogy lelassítalak, de a kedvedért se mennék gyorsabban. Nincs kedvem abba a bűzös vízbe beleesni!
Alex csak egy szemforgatással válaszolt. Végül is pár perc múlva fent voltam mellette. Kinyitotta az ajtót. Kíváncsian lestem be, de csak egy előszoba szerű szoba volt csak.
Egy nagyot sóhajtva léptem be. Levettem a bűzös gumicsizmát a lábamról és az egyik sarokba helyeztem.
- És most? - szóltam Alexnek.
Ő hanyagul vállat vont és ott hagyott. Dühösen trappoltam utána. Egy hatalmas terembe érkeztünk ahol csak pár ember lézengett. Odajött hozzánk egy lány. Rám mutatott.
- Mi a fajtája és melyik a száma? - szólalt meg unottan.
- Rókaszellem és 9-es - felelt a kísérőm.
Nem értettem, hogy miért kell nekem szám. A csaj bólintott.
- Rendben. Fél órán belül kezdődik a játék. A 17-es terembe jöjjetek majd.
Semmilyen tájékoztatást nem kaptam fél órán keresztül. Csak az utolsó percekben tudtam, meg, hogy egy nyakláncot kell megtalálni. Összesen 30 emberke lesz bent, és nagy a valószínűsége a vérontásnak. Aki előbb megtalálja az ékszert az dolgozhat Lucifernek. Aki meg életben marad azt meg ereje alapján beosztják egy osztagba. Mindenkinek lesz fülese amin keresztül tud kommunikálni a kísérőjével.
- Érthető? - fejezte be végül a magyarázást Alex.
Magabiztosan bólintottam egyet. Semmi olyat nem mondott, hogy sok sikert vagy valami. Egyszerűen csak beengedett a terembe. Hatalmas üvegablak tárult elém. Odaléptem. Bent egy erdőszerűség terült el. A szobában több tévé is volt. Mindegyik más részletet mutatott az erdőből.
- Tiszta Éhezők Viadala... - fordultam Alexhez.
- Valahogy úgy - mondta unottan.
Egy gépi hang kérte, hogy a játékosok menjenek be az erdős részlegbe. Alex mutatott egy ajtót ahol bemehettem. Nem sokáig hezitáltam.
- Akkor csapjunk bele!
Kinyitották az ajtót és bementem a harctérre. Kezem ökölbe szorult.
- Most kiderül ki is a gyenge... - sziszegtem.
Futásnak eredtem.
*Órákkal később*
Még mindig nem találtam meg azt a nyamvadt nyakláncot... Jó pár karmolás volt rajtam, de akik engem megtámadtak azok rosszabbul jártak. Azt hiszem az egyik férfi nem lesz nemzőképes. Elég erősen megrúgtam a férfiasságát.
Egy farkas ugrott elé a bokorból. Felsóhajtottam. Jó pár farkas elé ugrott a környező bokrokból. Ökölbe szorult a kezem. Egy srác emberi alakot vett fel.
- Ki vagy te? - szegezte nekem a kérdést.
Felkuncogtam, majd elkezdtem nevetni. A farkasok összesúgtak.
- Minek akarod tudni? Úgy se élsz már sokáig... - eszelősen villant a szemem.
A srác csak megforgatta a szemeit. Csettintett egyet. Két lány megpróbált megtámadni. Csak kuncogni tudtam butaságukon. Védőpajzsal vettem körül magam. Aki hozzá ér, leég az adott részen a húsa. Az egyik felüvöltött. A másik rémülten hátrált pár lépést. Elindultam a srác felé.
- Utolsó kívánság? - A fiú ijedten meredt rám.
- Héhé! Beszéljük meg... Szövetséget ajánlok... -
Felhorkantottam.
- Chh.. - Lenézően elmosolyodtam. - Sajnálom.. Nem bízok már a farkasokban.. Aljas népség vagytok... Csak a hazugság folyik kifele a szátokon.. -
Elkezdett csipogni a fülemben az a vacak. Meghallottam Alex hangját.
- Ne csináld.. Feleslegesen ne onts vért.. Koncentrálj a nyakláncra... -
Pittyegve kikapcsolt a közvetítő a fülemben.
- Szerencséd van.. A nyaklánc fontosabb nálad.. Következőbe nem úszod meg. -
Lassan kisétáltam a körből. Fogamat csikorgattam. Ölni akartam. Két illetőt akartam holtan látni. Ranát és Harryt.
- Nem vagy sebezhetetlen, Szőkeség.. Tudom a gyengédet... Csak kerülj a kezem közé. - mormogtam az orrom alatt.
gyíkok futottak szét a lábam alatt. Megálltam. Csendben figyeltem őket. Siettek, de nem tudom hova. Ők éreztek valamit amit én nem. Alig érezhetően elkezdett remegni a föld. Tágra nyílt a szemem.
- Lucifer szórakozni akar.. - Suttogtam magam elé.
Sietősebbre vettem a lépést. Elértem egy szakadékhoz. Morgást hallottam. Lehunytam a szemem. Lassan átalakultam.
- Akkor kezdődjön a játék! - Morogtam.

14. fejezet: Az Elit

A részben található angol mondatoknak (főleg a verseknek) nem konkrét fordításokat láthattok, hanem a szituációhoz illeszkedő formát. A verseket próbáltam magyarban is rímelő sorokra kihozni, ahogy a párbeszédben is próbáltam érthetően fogalmazni.
Köszönöm megértéseteket, Aislynn

*Rana szemszöge*
- Te kis taknyos! - morogtam az előttem álló fiúra.
Éppen közelharcot tanítottam az Elitnek. Nincsenek valami sokan, pontosabban 6-an tartoznak bele ebbe a csapatba. Még sokat kell tanulniuk, azonban jó úton haladnak afelé, hogy akár egy démonsereget is le tudjanak győzni egymagukban. Ez a fiú előttem pedig az Elit legjobbja. Szinte ijesztő mértékben fejlődik. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Én is ilyen voltam régen. Bármilyen módot megragadtam arra, hogy fejlődhessem ilyen téren.
- Kérem, Sensei - görbült gúnyos mosolyra a szája - ne hívjon így!
Tudja, hogy bosszant azzal, ha Senseinek hív. Csak 3-4 év van közöttünk, az ég szerelmére! Egy nagy sóhajjal úgy döntöttem, hogy nem megyek bele a szokásos vitába.
- Használjam inkább a Dantét? - nevettem el magamat, miközben letöröltem a szám sarkából kicsorduló vért.
- Legyen szíves - lihegte, ahogy felsegített.
A csapattársaim is itt voltak, a kispadról néztek minket. Harry, Daze de még Zess is eltátotta a száját. Igen, előttem állt Dante, egy fiú, akinek az ereje az, hogy meg tudja jósolni a mozdulatokat csupán egy levegővétel vagy gesztus alapján. Mielőtt idejött, nem nagyon látta hasznát ennek a képességnek, azonban ahogy megmutattam neki a kézitusa alapjait, rohamtempóban kezdett fejlődni az ereje és a reakcióideje. Ő lett az Ász, az Elit legerősebb tagja.

- Rendben, Dante - fogtam vele kezet. - Szépen fejlődsz.
- Még fejlődik?! - hüledezett a fiúkból álló csapat a kispadon. - Ez egy szörnyeteg!
Mondja ezt egy démonnemes, akinek a vérében van a harc és a mágia egyaránt, az ő testőre, akit a Pokol legjobbjaként tartanak számon és egy kifejlett vérfarkas, aki annak idején az egyik legerősebb falka vezetője volt.
... Ezt át kéne gondolniuk még egyszer.
- Zess, ez azért durva volt! - sziszegtem le a démonfiút, ahogy elismerően megszorítottam Dante kezét.
- Nem baj, Rana - vágott hátba a tanítványom. - Már megszoktam. Csak azt remélhetem, hogy ezért még revansot vehetek, tati.
A fiú egyenesen a démontestőrre nézett. A nyugodt szemei most szikrát hánytak, ahogy a közelgő revansot boncolgatta magában. Dante talán vérszomjasabb, mint azt hittem. Zess itt hagyott fel végleg a beszéddel. Köpni-nyelni nem tudott szerencsétlen. Azonban mielőtt előrevetődhetett volna, egyenesen a srácra, Dante kitartotta a karját, hogy blokkolja. A szemei zölden izzottak, ahogy a meghökkent démontestőrre nézett.
- Tati?! - vicsorgott Zess és egy durva mozdulattal elütötte magától a kezet.
- Idősebb vagy nálam, nem? - kérdezte már-már szemtelenül nyugodtan a tanítványom.
Az öcsém csak kapkodta a fejét Dante és közöttem. Én csak álltam a tornaszőnyeg szélén és egy ronggyal letöröltem a vért az arcomról. Minden sebem begyógyult már akkor, amikor feltápászkodtam, így csak a felesleges vörösség maradt.
- Mindent tőled tanult, mi? - kérdezte Harry, ahogy rápillantottam.
- Igen - mosolyodtam el, ahogy Zess vörös fejére néztem.
Akárhogy provokálta a tanítványomat, az nem mutatott semmilyen érzelmet, csak bevetette a csípősen elérhetetlen beszólásokat. Illetve a pillantása olyan volt, mint a szárazjég. Füstös volt és hideg. Durva kombináció. Ezzel pedig a lobbanékony démontestőr nem tudott mit kezdeni. Ittam egy korty vizet, ahogy az Elit következő tagját szólítottam.
- Gyere, csöppség! Hadd lássam el a bajodat! - mosolyogtam szépen a kislányra, aki odaügetett hozzám.
Aranyos teremtés, ő a legfiatalabb közülünk. A kis testbe azonban hatalmas erő szorult.

Ahogy a kép is mutatja, mindig van vele legalább egy bábu. Nos, ezeket a kis babákat woodoo varázslattal az ellenfelévé tudja változtatni. Bármit tesz a babával, az az ellenfelével is megtörténik. Onnantól kezdve pedig a csata szinte el is dőlt. Ritka a bábmester manapság, így meg is lepődtem, hogy a szülei beíratták. Ezeket a gyerekeket általában el szokták zárni a külvilágtól, mivel tömegpusztító fegyverekké válhatnak.
- De Rana, nem vagyok már olyan kicsi! - nyafogott a kislány, ahogy megsimogattam a fejét.
A fiúk nézték a bájos kislányt. Végül Daze szedte össze magát annyira, hogy megkérdezze a csapat nevében azt az egyetlen kérdést, amit ilyenkor fel lehet tenni.
- Ez a lány hány éves? - hangzott fel a démonnemes hangja.
A kislány nagy szemeket meresztett rám. Megtanítottam neki, hogy ne álljon szóba idegenekkel, azóta pedig minden alkalommal, mikor hozzá szólnak, tőlem kér engedélyt. Hosszú sztori, egyszer talán elmesélem.
- Nyugodtan válaszolj neki, Woo - mondtam a kislánynak. - Ha egy rossz szót is szólnak, a földdel teszem őket egyenlővé.
A kicsi felkacagott. Az arcán ragyogott a megkönnyebbülés. Kiara mellett talán még ő volt az, aki bármilyen jelét adta nekem, hogy szüksége van rám. Kiara... A kezemben lévő palack behorpadt a szorításomtól, a benne lévő víz pedig a kézfejemen landolt. Nem, most nem szippanthat be a mocsár!
- Idén töltöm a 10-et! - jelentette ki közben Woo. - Már nem vagyok kislány!
Harry köhögve a lány mellkasára mutatott. Woo inge alatt már domborodtak a női idomok.
- Csak tíz éves?! - háborodott fel Daze is. - Majdnem nagyobb mellei vannak neki, mint neked, Rana!
Mintha leforráztak volna. Egy kislányt... nagyobb idomokkal ruháznak fel, mint egy érett nőt... A mosolyom groteszk vigyorba torzult, ahogy ránéztem. A szemeim őrülten csilloghattak, amitől hátrahőköltek. Eldobtam a vállam felett a már használhatatlan palackot. Nevetésszerű hang szökött ki az ajkaim közül, ami inkább sziszegésnek hatott.
- Mit mondtál? - szűrtem ki az összepréselt ajkaim közül. - Mondd még egyszer, ha mered!
- Azt mondtam, hogy... - ismételte volna meg merészen Daze, azonban a testőre egy intéssel belefojtotta a szót.
- Mint a testőröd, azt javaslom - fordult a démonnemes felé Zess - fuss, ahogy tudsz. Nyerek neked időt!
Zess felállt, hogy eltakarhassa védencét előlem.
- Na azt már nem! - az agyam rendesen bedurrant, ahogy a démon elém állt. - Ezt nem úszod meg szárazon!...
Azonban mielőtt elsöpörhettem volna Zesst az útból, mintha valaki átvette volna a testem felett az irányítást. Nem tudtam megmozdulni. A szemeim kikerekedtek, ahogy Woo-ra néztem. A báb helyett egy marionettet tartott a kezében, ami lehetővé tette számára, hogy úgy rángasson a madzagokon, ahogy kedve szottyan. Az ujjaiból szabad szemmel szinte észrevehetetlen madzagok vezettek az én főbb testrészeimhez, mint a vállak, a fej, a könyökök és a térdek.
Az agyam még működött, így ösztönösen erősen ellenálltam. Mozgatni akartam mindenáron a tagjaimat, amíg már Woo is homlokát ráncolva koncentrált, nehogy meg tudjak mozdulni.
- Köszönöm a bókot, uram - vette át a szót Woo meglepően bátran és nyugodtan. Elkezdte felhúzni a felsőjét, amin még Dante szemei is elkerekedtek. Erre még ő sem számított. - De ez csak önvédelmi mellény. Ranától kaptam az edzésre.
A fekete mellény ki volt tömve a fontosabb részeknél, ezért tűnt úgy, mintha mellben erős lenne.
- Értem - motyogta Harry. - Szóval tényleg csak 10 éves vagy, huh?
- Ahogy mondja - rántotta meg a köteleimet, amik ettől eltűntek és újra ura lettem a saját testemnek.
Woo lihegett, mivel a marionett az egyik legerősebb taktikája. Ez mentálisan és fizikailag is felemészti az erejét, főleg ha olyan erős ellenfelet kell meggátolnia a mozgásban, mint én. Ráadásul még mentálisan és fizikailag is ellenálltam az erejének, így neki ez is plusz munka volt. Megsimogattam a haját és kispadra küldtem. Egy lány-egy fiú sorrendben haladva ismét egy fiú következett. Mielőtt akármit is mondhattam volna, a vöröske felemelkedett a helyéről és elém lépett. Az aranyló szemei ismét megbabonáztak, ahogy mindig. Beleborzongtam a pillantásába.
- Állok szolgálatodra - mosolygott rám lefegyverzően. - Rendelkezz velem belátásod szerint.

Emlékszem arra a napra, mikor kihoztam a börtönből. Láttam benne azt a bizonyos tehetséget. Ahogy megálltam az átlátszatlan üveg előtt és az üvegen keresztül is egyenesen a szemembe nézett, tudtam, hogy ő is olyan, akit akarok a csapatba. Az agyamban felderengett az a kép, amikor ez történt. Magas volt. Férfias. És annyira... természetfeletti.

- Készen állsz, Nero? - kacsintottam a fiúra.
- Ha rád nézek, mindig készen állok - mosolyodott el egy elégedett hím mosolyával.
Dorombolásszerű hangja végigrezonált rajtam. Elkezdte. És ha nem vigyázok, nem fogom tudni leállítani. Azonban erre a kijelentésére Daze felpattant a kispadról.
- Hé-hé-hé! - állt közém és a tanítványom közé. - Nem beszélhetsz így vele!
Nero továbbra is vigyorogva közelebb lépett a démonhoz.
- És miért nem - nézett rá ravasz vigyorral. - cicafiú?
A démonnemest láthatóan is kirázta a hideg ettől a megszólítástól. Azonban folytatta, méghozzá az én védelmemben.
- Ő egy hölgy. Nem nézhetsz rá és beszélhetsz vele ilyen szemérmetlenül mások előtt!
- Nem? - tette fel a költői kérdést, én pedig pontosan tudtam, hogy mi jön most. - És rád nézhetek és beszélhetek veled így?
Említettem már, hogy börtönben volt, ugye? Nos, Nero alapjáraton is biszex, azonban ha választásra kerül sor, akkor az erősebbik nem izomzatát értékeli. Magyarán szólva, ha valakinek szépen kidolgozott teste van, számíthat arra, hogy ez a srác leveszi a lábáról, méghozzá úgy, hogy megrengeti még a földet is alatta.
- He? - reagált a démon ostoba tekintettel. - Mit mondtál?
Nem tudta, mibe keveredett most bele. Nero személyisége igazán elsöprő is tud lenni. A tanítványom mosolya szinte már hátborzongatóan tökéletes lett.
- Imádom azokat, akik játsszák a nehezen megkaphatót - nyalta meg az ajkait. - Milyen udvariatlan is vagyok! A nevem Nero, de te hívhatsz akár édesem-nek is. Melyik szeretnél lenni? Uke vagy seme?
Daze úgy nézett rá, ahogy csak egy démon nézhet egy angyalra, aki megfenyegette éppen azzal, hogy egy megszentelt kardot dug fel neki oda, ahova nem süt be a nap. Mondjuk... ez a fenyegetés bizonyos értelemben véve pont ez. A kezemet a számra tapasztottam, nehogy hangosan felnevessek.
- Miről beszél ez? - fordult hozzám a nemes. - Mi az az uke és seme?
- Ahh, olyan durva vagy hozzám! - tette a szívére a kezét Nero. - Igazi tsundere vagy, igaz? Akkor én leszek az uke...
Daze elkezdett félni.
- Felét nem értem a beszédének és valahogy ez megrémiszt... - markolta meg a könyökömet. - Mit jelentsen ez?!
- Daze, szerintem Nero szeretne... lefeküdni veled - böktem ki nehezen.
- Miből gondolod ezt? - suttogta a fülembe a démon.
Bizseregni kezdett a gyomrom az ajkai melegétől a fülemnél.
- Nero biszex és az uke, seme és tsundere japán kifejezések animékből és mangákból - a démon nagyot nyelve nézett fel, ahogy folytattam. - A lényeg az, hogy felajánlotta, hogy ő lesz a lány...
A démon lefehéredett és visszatántorgott a kispadhoz. Kétségbeesetten Zessbe kapaszkodott, mintha csak ő menthetné meg a sorsától. Remegett, akár egy nyárfalevél, mialatt Nero pillantását kellett elviselnie.
- Ne ijessz rá ennyire - simogattam meg a vöröske karját. - Bocs, de ő a csajokat szereti.
Nero csalódott képet vágott.
- Hát, végül is megértem... - pillantott rám oldalról Nero. - Ha téged szeretnélek, én sem látnék senkit sem rajtad kívül.
Teljesen lesokkolt az, amit mondott. Ugyanis a vöröskének nemcsak fizikai, hanem mentális adottságai is akadnak bőven. Ezek között van az alacsony szintű érzelemolvasás is. Egy nagyot nyeltem, ahogy harci pózba vágtam magamat, hogy a fiúknak ne legyen nyilvánvaló a zavarom.
- Bocsánat, ha zavarba hoztalak - hajolt meg enyhén, azonban ravasz mosollyal a tanítványom, utána pedig ő is felvette a saját kezdőállását. - Tudsz ilyen állapotban harcolni?
- Szétrúgom a segged - vágtam vissza harapósan, amin tovább mosolygott és "megborzongott".
- Én is imádlak, Sensei - lassan formálta a szavakat, hogy biztosan az idegeimre menjen.
- Most meghalsz - sziszegtem összeszorított fogakkal.
- Várni foglak a túloldalon - mondta és ezzel eltűnt a szemem elől.
Nero különlegessége a gyorsasága. Bár nem ez teszi igazán különlegessé. Hiszen minden második természetfeletti lény birtokolja ezt a képességet. Ami igazán félelmetessé tette őt, az a rendkívüli taktikai érzéke. Az időzítése az ereje mindig tökéletes volt. Vártam az első támadását, ami a szokásos volt, vagyis egy horogfelütés. Azonban kikerültem és megmarkolva a derekánál a földhöz vágtam. Ő a szőnyegen feküdt, én pedig mellette ugráltam, melegen tartva az izmaimat. Nero nem tudta még megfelelően kihasználni a gyorsaságát közelharcban, vagyis ezt fel tudtam használni ellene. Mindenben majdnem tökéletes volt, azonban a kézitusa nem ment neki.
Rövid harc volt, ugyanis hamarosan egy K.O.-t mértem a tanítványomra. Dante lehúzta a szőnyegről az eszméletlen fiút. Kieresztettem a dühömet, így már egyenletesen lélegezve ittam ki a másik palack vizemet.
A következő tag egy lány volt. Nagyon hasonlítunk külsőleg, ami egy kicsit ijesztő. Ő már nem annyira híve a kézitusának, mint én, de azért tiszteletben tartja a kérésemet, miszerint erre az órára is be kell járnia.

Ő Neon. Letéve a fegyvereit kijött a szőnyegre.
- Ranaaaa, ne vágj ilyen komoly fejet! - ütött meg a szegycsontomnál, de úgy, hogy hátrahőköltem.
Szorult belé erő, annak ellenére, hogy jobban szereti a fegyvereket.
- Neon, nem játszani vagyunk itt - szidtam meg enyhe mosollyal.
- Szóval azt akarod, hogy komoly legyek, huh? - villantott rám egy fogas mosolyt, ahogy összetette a két kezét.
A két tenyere között már láttam a szikrákat pattogni. Ilyenkor olyan töltöttségi szintet ér el, akár egy defibrillator. Ha hozzám ér, leállíthatja a szívemet. Neon egy rendkívül heves villámhasználó, azonban gyorsan tanul. Mikor először harcoltunk, hatalmas vihart kerekített, de megtanítottam rá, hogy jobb, ha az ellenfél nem veszi észre, hogy az elektromosságot tudja használni. Megfogadva a tanácsomat különböző technikákat kezdett el kifejleszteni, amik nem másolhatóak le.
Persze én már ismertem az összeset. Egyet kellett tennem a kezeivel - nem szabadott engednem, hogy hozzám érjen. Ő persze nem ököllel, hanem nyitott tenyérrel harcolt ellenem. Amikor az ujjai hozzáértek a vállamhoz, hatalmas kisülés következett. Könnyek szöktek a szemembe a fájdalomtól. A jobb vállam átmenetileg használhatatlan lett. Így a lábamat használva terítettem a földre, egészen addig nyújtva a harcot, amíg önként fel nem adta.
A hátán térdeltem, mikor Zess megszólalt, a lógó vállamra mutatva.
- Most komolyan, ennyi megállít téged? - a tenyerébe nevetett a szemét. - Egyetlen apró ütés?
Ők nem látták a pattogó szikrákat, amiket Neon teremtett.
- Neon - néztem a lányra, aki újra elkezdte dörzsölni a tenyerét, ahogy felállt.
- Vettem - viszonozta a pillantásomat, majd előre lendült.
Már mondtam, hogy olyan, mint én? Nos, igen, szinte belelát a fejembe.
Mielőtt Zess reagálhatott volna, Neon tenyere egyenesen az arcán csattant. A démon feje hátravágódott, mint valami plafonra erősített bokszzsák. Az arca tele lett égési sérülésekkel, azonban azok pillanatok alatt összeforrtak.
- Most próbálj meg becsmérelni! - poroltam le a felsőmet.
Látszott rajta, hogy mondani akart valamit, azonban az arca lebénult. Neon a bénítóhullámmal küldte meg az arcát, így egy negyed óráig biztosan nem fog tudni semmit sem kezdeni az arcával. Harry lapított, mint az a bizonyos a fűben, Daze pedig még mindig remegett a szexuális zaklatástól, amit Nero mért rá.
- Szép volt, Neon - vágtam a lány hátára.
- Örömmel tettem, Rana - vigyorgott rám. - Legalább nem vesztetted el a humorodat!
A helyére szökellt. Ismét a fegyverei tisztításának szentelte magát, én pedig intettem a fejemmel a következő delikvensnek. Ő rám nézett és elhúzta a száját.

- Gyere ide, Blitz, mielőtt én megyek érted!
- Értem, na! - lassan felállt és a 190 centijével fölém magasodott. - Csak nem értem, miért kell elveretnem magamat veled mindig.
- Nem támaszkodhatsz mindig a szemeidre! - mutogattam az ujjammal.
- Miért nem? - nézett le rám, akár egy óriás. - You always lean on your sand-power. (=Te mindig a homok-erődre támaszkodsz.)
- Ne válts át angolra, amikor szükségtelen! - sziszegtem.
Blitz egy brit gyarmatokról való fiú, aki csupán 2-3 éve érkezett ide. Elég szokatlan neki ez a nyelv, ezért néha random átvált angolra. Mint láthatjátok, a szemei különlegesek. Wildeye - így hívja a saját nyelvén, ami annyit tesz, hogy 'vadszem'. Éjjellátást, hőlátást és a mozgásra azonnali reagálást teszi lehetővé. Igen hasznos képessé a harcban, ugyanis bármilyen rejtett mozdulatot észre tud venni.
Egy féloldalas mosolyt villantott rám és azt hitte, ettől fel fogom menteni az edzés alól.
- If I make a poem to you, you will allow for me to return home. Right? (=Ha költök neked egy verset, hazaengedsz. Igaz?)
Igen, megígértem neki, ha tud egy verset költeni, amit nem tudok leverni angolul, akkor hazaengedem az edzésről. Tudom, hogy nevetséges, de ez van.
- I hope, you have a great one! (=Remélem, hogy van egy jó versed!) - feleltem neki magabiztosan.
Eddig nem tudott olyat mondani, amire ne tudtam volna reagálni.
- Roses are red, violets are blue, I've never met anyone as hot as you (=A rózsa vörös, az ibolya kék, soha nem találkoztam senkivel, aki dögösebb mint te, még. ) - mondta behízelgő mosollyal.
Nevetnem kellett. Komolyan. Ez a kölyök ennyire nem vesz engem komolyan?
- Okay, I have one, too (=Oké, nekem is van egy) - vigyorogtam a gyerekre. - Roses are red, violets are blue, even though you are a giant, you have a small dick, true? (=A rózsa vörös, az ibolya kék, annak ellenére, hogy egy óriás vagy, ugye a pöcsöd nem nőtt ki még?)
Harry elkezdett röhögni, ahogy az Elit többi tagja is.
- Shit! - morogta Blitz, ahogy fellépett a szőnyegre. - Vesztettem...
- Ismét. Blitz, jobban jársz, ha nem nézel annyi anime fanservice-t, mert megárt! Még én is ismerem ezt a képet a Kuroko no Basket-ből! - mondtam, miközben bekötöttem a szemeit.
- Aomine személyisége illik is hozzád - morogta dühösen.
- Hozzád viszont Kise nem - nevettem el magamat. - Na, gyere!
Annak ellenére, hogy bekötöttem a szemeit, egész gyorsan reagált. Egyből bevitt egy ütést a vállamba, majd a földhöz vágott. Én gyorsan felpattantam, mielőtt rám vágódhatott volna. Egy szép lendítéssel megrúgtam a fejét, amitől hátratántorodott. Megrázta a fejét és hallgatózott utánam, hogy meghatározhassa a helyzetemet. Én még levegőt venni sem mertem. Egy hangtalan mozdulattal a torkára akartam ütést mérni, de meghallotta a suhanó levegő hangját, így kikerülte. A lábammal elkaszáltam a lábát, miközben kikerülte a kezemet. A földre nyomtam és levettem a szeméről a kendőt.
- A figyelemelterelés neked a legrosszabb eshetőség - magyaráztam neki, ahogy felpattantam a derekáról. - Meg kell tanulnod több felé figyelni.
- Mint egy nő?
- Ja - vágtam vállon. - Menj, pihenj!
- Hál'Istennek - sóhajtotta, ahogy visszapucolt a helyére.
Ő utálja az ilyen össznépi edzéseket. Bezzeg, amikor neki különórákat adok, mindig szorgalmas. Elnézően mosolyogtam, ahogy az utolsó taghoz ért a pillantásom.

- Gyere, Quinn - intettem.
Meghajolt, ahogy elém lépett a szőnyegre. Tiszteletteljes stílus, azonban ahogy felemelkedett, csintalan mosoly ragyogott az arcán.
- Bánjak veled gyengéden ennyi verés után?
Kihívóan csípőre vágtam a kezemet.
- Ugyan már, sárkánylovas! - vigyorogtam a szemébe. - Elbírok veled.
Quinn is leutánozta a testtartásomat és elvigyorodva mutatta a fogait.
- Én nemcsak megülöm őket. Én magam is egy vagyok közülük!
- Mutasd magad, kislány! - bátorítottam.
- Igenis!
Miután megküzdöttem a félig átalakult Quinnel, összehívtam a bandát. Mindenki körém gyűlt, ahogy intettem. Jól esett, hogy mindenki mosolyogva nézett rám. Azonban valamit még nem intéztem el. Valakit még nem intéztem el. És addig nem nyughatok, amíg ez a valaki nem fekszik előttem.
- Gyerekek, kirándulni megyünk! - csaptam össze a tenyeremet, a körülöttem lévő 9 ember pedig egyszerre rezzent össze. - Tegye fel a kezét, ki hallott már a Pokol kapuiról?
Mindenki feltette a kezét, mint a kisiskolások.
- És a Pusztulás Istenéről? - folytattam a kérdezgetést.
Itt már csak Zess, Daze és Harry emelte fel a kezét. A diákjaim még nem ismertek, mikor ez történt. De ez most nem is lényeges.
- Mi közük egymáshoz? - kérdezte Nero.
- Jó kérdés! - csettintettem egyet. - Azt fogjuk megnézni, hogy a Pusztulás Istene hogyan hat a Pokol egy kapujára.

13. Fejezet: Hehe nincs cím

*Kiara szemszöge*
Csalódott és mérges voltam. Csalódtam Ranában mert nem hittem, hogy egyszer ezt fogja tenni velem. Mérges, mert teljesen megbíztam benne és nem vettem észre az ármánykodását. Mindenért csak magamat hibáztathatom, egyszerűen nem kellett volna megbíznom bennük. Ha közelebbről megnézem, már az egész csapat bűzlik. Egy félős vérfarkas, két démon és egy lány, aki a homokot uralja. Hát nem furcsa összeállítás? És Rana őket már régebbről ismerte. Harryt is ő mutatta be nekem, aztán ott vannak a démonok. Még, hogy nem tudták, hogy én rókaszellem vagyok! Egy csúnyát horkantottam erre a gondolatra. Mi vagyok én? Egy bábu, amit rángatni lehet az embereknek a kedvük szerint? Ha eddig az voltam, akkor most ezen változtatni kell. Éreztem, hogy alattam a szikla kezd felforrósodni. Muszáj volt felállnom, ha nem akartam a forró köveken megsülni. Néztem a nyugodt Csendes-óceánt. Milyen jó dolga van neki! Nem bántja senki. Ha mégis akkor csak elsüllyeszti a hajókat a viharaival és ismét minden folytatódik a maga megszokott kerékvágásában. Lassan megfordultam. Képes voltam átrepülni Zoéval a Sziklás-hegységet, hogy minél messzebb legyek Ranáéktól. A hegység felett apró fekete pontok jelentek meg. Egy sóhaj szökött ki az ajkaim között.
- Nem akarok most a sárkánylovasokkal beszélni, de muszáj lesz.
Egyre közelebb értek egykori társaim. Majd leszálltak előttem. Cameron szinte egyből lepattant a sárkánya hátáról.
- Kiara! Jól vagy?! Megsebesültél?
Apró mosoly szökött az arcomra, de aztán ismét elkomorodtam.
- Nem sebesültem meg. De lelkileg összetörtem.
Cameron meg akart ölelni, de elhárítottam. Értetlenül pislogott rám.
- Kiara...
- Ne mondj semmit, Cameron. Muszáj nektek mondanom valamit! Nagyon jól esik, hogy képesek voltatok megkeresni, de nem mehetek veletek!
Feszült csend telepedett a szedett-vedett csapatunkra.
- Miért? - kérdezte egy vékonyka gyerekhang.
A tekintetemmel Jázmint kerestem.
- Mert megváltozott az úti célom.
- Még egy hetet sem maradsz nálunk? - kérdezte Jázmin, majd egy könnycsepp gördült le az arcára.
Jázmin elé léptem, majd leguggoltam hozzá.
- Sajnálom, Jázmin, de nem. Minden perc fontos.
- Hova akarsz menni, Kiara?
- Van egy vén kéjenc, akinek az öccse megbízott minket a kapu javítással. Na, nekem ezzel a kéjenccel dolgom van.
- Kiara, de mit akarsz azzal a faterral csinálni?
- Felajánlom, hogy elvégzek neki pár piszkos munkát, de cserébe szállást és egy edzőt kérek.
- Edzőt? Ezt, hogy érted?
- Úgy, hogy teljesen el akarom sajátítani a harcművészetet. Sajnálom, de most mennem kell!
Zoé fejére raktam a kezem majd hangosan kimondtam, hogy hova akarok menni. Pár pillanatig forgott velem a világ, de sokkal kellemesebb utazás volt, mint amit Ranáékkal tettem. Épp a főcsarnok közepére teleportáltam magam. Zoé egy kicsit megrázta magát. Soha nem szeretett így közlekedni. Magabiztosan tettem meg azt a pár lépést az őrök felé. Lándzsáikat keresztbe tették előttem.
- Ki maga? - hallatszott a rideg kérdés.
Meghajoltam.
- A nevem Asabai Kiara. Lucifer urat szolgálom. Sürgősen beszélnem kell vele.
Az őrök felmordultak. Az egyik megfordult és kinyitotta az ajtót, majd belépett a helységbe. Türelmesen várakoztam. Zoé folyamatosan morgott az őrre. A démon gyanakodva méregetett. Egy gyors pillantást vetettem magamra. Ruhám cafatokban és véresen lógott rajtam, több tucatnyi kisebb-nagyobb seb borította a testem. A hajam kibomlott a fogságából és véres csomókban lógott az arcom mellett. Elég bizarr látványt kelthettem. Megeresztettem egy féloldalas mosolyt, de szinte egyből le is hervadt az arcomról. Rá kellett jöjjek, hogy valószínűleg sokáig nem fogok tudni mosolyogni. Mert belül kongtam az ürességtől. Éreztem, hogy egy gombócka kezd megjelenni a torkomba. Megráztam a fejem. Nem engedhetem az meg magamnak, hogy sírjak. Ranáék egy könnycseppet se érdemelnek meg. A démonra vezettem a pillantásom. Csak öt centivel lehetett magasabb nálam. Egyenruhája teljesen rásimult, így megmutatva a másik félnek a kidolgozott izmait. Szőke haja a homlokára hullott. Barna szemei kedvesen csillogtak mégis arca dühös grimaszba torzult. Az ajtó pár másodperc múlva kicsapódott. A második őr morogva mondta, hogy bemehetek. Gyorsan bólintottam és be siettem a helységbe. Ámulva néztem szét, ez a szoba akkora nagy volt, hogy több mint 4-szer elfért volna benne a házam. Mégis elszakítottam tekintetemet a csodálatosan kidíszített falakról. Lucifer elé léptem. Épp, hogy egy kicsit meghajoltam.
- Mit szeretnél, Kiara?
Kihívóan néztem a Sátánra.
- Hogy én mit szeretnék? Sok mindent mégis csak egyet mondok el neked. Szállást kérnék tőled meghatározatlan időre, és egy edzőt aki megtanítja nekem a harcművészet csínját-bínját. Persze cserébe piszkos munkát végeznék el neked.
- Hm.. nem is tudom Kiara... Sokan jöttek már hozzám azért, hogy a piszkos ügyeimet megcsinálják. Te miért akarod azokat a kicsi, törékeny kezeidet vérbe mártani?
Fellobbant bennem a düh. Nyugalom csak hergelni akar... Nyugodj meg. Nagy levegő, ki s be, ki és be... Azonban nem sokat használt. Csalódottságom és magányom belém mart a szavaira. Én pedig sebzett vadként kaptam vissza, mintha minden az előttem terpeszkedő, arrogáns istenség hibája lenne.
- Nem fogod törékenynek érezni, ha beverem vele az arrogáns arcodat! - vicsorogtam rá, elfeledve minden szabályt.
Egy gyors árny landolt előttem. Hatalmas penge függött az oldalán, szarvai műremekként tekeredtek ki a halántékából. Ismeretlen maradt előttem a besorolása, mint démon, azonban éreztem az erejét a bőrömön megtelepedni. Mielőtt akárcsak reagálhattam volna, közelebb hajolt hozzám, figyelmesen megnézve az arcvonásaimat.
- Asabai Kiara, ha nem tévedek... Rókahercegnő... Méghozzá a fehéreké - hümmögött elgondolkodva, miközben a szemeit nem vette le rólam. - Te nem a Sivatag Ribancának bandájába tartozol?
Összevontam a szemöldökömet a megnevezés hallatán.
- Sivatag... Ribanca? - ismételtem döbbenten.
Az ismeretlen nő tovább méricskélt a szemeivel. Érdekes érzés volt, mintha keresztüllátott volna rajtam. Úgy éreztem, mintha mindent megtudott volna egy röpke pillantásból.
- Lucifer, mi is a neve? - fordult váratlanul az ura felé. - Tudod, a bérgyilkos csaj, akit Isaiah gazdatestnek használt és lerombolta vele a természetfeletti világ háromnegyedét és kiirtott pár fajt...
Az ördög rám nézett, ahogy válaszolt, miközben alattvalójához intézte szavait.
- Drana Sroza - mondta elmerengve a nagyúr. - Vérszomjas. Veszélyes. Veszett. A tripla V, ahogy az öcsém mondaná.
Úgy néztem a démonnőre mint akit a diliházból szalasztottak. Torkom összeszorult, ismerős ez az ismeretlen nő. Ki ő?
- Ki vagy te? - hangom szárazon csengett.
Igyekeztem nyelni de rá kellett jöjjek, hogy már nyálam sincs.
- Oh, bocsásson meg, Hercegnő! - ejtette gúnyosan a titulusomat, ahogy haloványan és minden szarkazmusával együtt pukedlizett egyet. - Az én nevem Ryshia. Szolgálatára!
Mérgesen összehúztam a szemöldököm. ezek most szórakoznak velem?! A Sátán hangja pengeként hasította a levegőt.
-Rendben, Kiara! Próbára teszlek! Ha túl éled és elhozod nekem a nyakláncot akkor megkapod a munkát. Kapsz magad mellé egy társat. Most pedig menj a nővérekhez, hogy begyógyíthassák a sebeidet! Vidd az éjfúriádat is.

*Idegen szemszöge*
-Uram! Lucifer hívatja!
Mia jó szent baja van már neki?! Nincs egy olyan nap hogy ne bírná ki nélkülem! 
Még is sietősen felkászálódtam a fotelből és követtem a cselédlányt. Pár perc múlva már a Sátán előtt álltam.
- Most mit akarsz tőlem, Lucifer?
- Volna számodra egy feladatom, Alex!
Unottan néztem az alvilág urára. Mindig van egy feladata nekem!
- Nekem soha sincs szabad napom? - tártam szét a kezeimet. 
- Úgy nézz ki, hogy nincs - válaszolt az istenség szemtelen vigyorral. - Egy fajtársaddal kell elvégezned ezt a feladatot, tulajdonképpen csak felügyelned kell, hogy jól csináljae a dolgát.
sszevont szemöldökkel hallgattam Lucifert.
- A szigetről hozzattál át ide egy szerencsétlent? - vágtam a szabába.
- Nem. Ő a szigeteken kívűl nőtt fel.

12. fejezet: Nézz ránk!

*Rana szemszöge*
Rendesen sokkban voltam Kiara távozásakor. Vagyis nem magától a ténytől, hanem a módjától. Nem hittem volna, hogy így derül fény a mocskos kis titkomra. Legalábbis a barátnőm arcáról úgy olvastam le, mintha mocskosnak és elítélendőnek találta volna. Nagyokat próbáltam lélegezni, miközben meglengettem a kardomat. Már hogy ne találta volna mocskosnak?! Hiszen semmit nem tud a háttérről, ami miatt ezt tettem.
- Megölöm azt az apácát, ha bele is döglök - meredtem magam elé, mikor összeraktam a fejemben, hogy mi történhetett. Az apáca nem halt meg, hanem ide felteleportált, hogy beszélhessen Kiarával, hivatalosan is így búcsúzva el az életétől, amit én örömmel fogok elvenni. - Fiúk, elmentek a sárkány-kibaszott-lovasok?
Daze lépett mögém és elkezdte masszírozni a vállaimat. Fincsi volt az érintése, mégis olyan személytelen. Tudtam, hogy meg akar nyugtatni, de mégis gyenge voltam. A bőröm szétmállott a kezében, akár a homok, így inkább elengedett. Ez tisztán demonstrálta a lelkiállapotomat. Tiszta ragacs voltam a sok vértől, amit az ő védelmének érdekében ontottam.
- Védik Kiara hátát - lépett elém Harry, aki felvette a földről egy szöges ostor maradványait. - Nem fognak visszajönni. Legalábbis egy ideig.
Nem tudtam sírni. Még nem. A szívem viszont úgy szakadt meg, ahogy van. A hajamból felszállt a homok, a szemeim pedig csillogtak. Alig bírtam lélegezni, a tüdőm és a légcsövem elszorult. Viszont tudtam, hogy ez nem helyes így.
Nem volt időm arra, hogy bánkódjak. Szembefordultam hármójukkal és átgondoltam, hogy mit is kellene tennem. Először Angiet kell kisegítenem. Viszont helyettes nélkül a fiúkat nem küldhetem a kapuk után. Először pedig egy fontos dolgot kell tennem.
- Harry, gyere ide - hívtam közelebb az ujjammal a nagydarab srácot.
- Mit akarsz? - morogta, de azért odajött hozzám.
- Sajnálok mindent, amit a fejedhez vágtam - tettem a kezem az arcára. - Tudd, hogy számíthatsz rám.
Harry láthatóan elérzékenyült a sok sértésem után. Szegény, alig bírta ki ezt a sok ellenségeskedést közöttünk.
- Nem, én sajnálom - dörgölőzött a kezemnek. - Én rángattalak ebbe bele. Nem kellett volna kihasználnom az alkalmat annak idején...
- Hallgass, bolond - csókoltam meg a homlokát. - Egy vérből vagyunk. Segítünk egymásnak, akármi történjék.
Daze és Zess eltátották a szájukat. Démon agyaraik csillogtak a fényben, én pedig megmosolyogtam ezt a látványt. Az ujjaimból egy kis csík homok szivárgott Harry arcára, majd a hajára, hogy azt az eredeti színére, méghozzá szőkévé változtassa. A homokom nemcsak a hajszínét, hanem az arc- és testfelépítését is visszaállította az eredeti állapotába. Sokkal szálkásabb izomzatú lett és szinte szoborszerű. Apolló is megirigyelte volna a szépségét.
A tüdőmből kiszakadt a levegő a megkönnyebbüléstől, ahogy már nem kellett többé fenntartanom az álcáját. Ezzel a lendülettel pofon is vágtam az újdonsült szőkét.
- Áu, hé! - nyögött fel. - Mi bajod?!
- Tudod milyen rohadt nehéz homokból megcsinálni a bundád színét, ha átváltozol?! - sziszegtem neki.
- Nem tudom, mert én vérfarkas vagyok - morogta Harry az arcát dörzsölve.
- Költői kérdésnek szántam - jelentettem ki.
Zess illemtudóan elkezdett jelentkezni, akár az iskolában. Poénkodva intettem neki egyet, jelezve azt, hogy megszólalhat.
- Akkor felvilágosítanál minket is? Miért rágott be Kiara és milyen kapcsolatban álltok Harryvel?
Daze úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Vagy Harryt nézte, aki a hátam mögött állt? Fogalmam sincs, de ez most nem is igazán számított. A lényeg az volt, hogy hatalmas bajban voltunk.
- Máris kiszálltok a mókából? - hallatszott egy csalódott hang mellőlem.
Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, a csalódott hang gazdájának szürke-arany szemei voltak.
- Nyugalom, Isaiah - túrtam bele undorodva a hajamba és kisimítottam belőle az alvadt vér nagyját, amitől vöröses árnyalatot kapott a loboncom. - A móka még csak most kezdődik.
- Ohh, tényleg? - egyből felvidult az istenség. - Benned sosem csalódom.
- Ezért vagyok bérgyilkos, nem? - erőltettem magamra egy mosolyt. - Hogy mindent elvégezzek, amit rám osztanak.
A bérgyilkos azért piszkítja be a kezeit, hogy másoknak ne kelljen. Igaz is, ezért vagyok az, aki. Viszont ez az eset most más. Akárhogyan ismétlem magamban ezúttal ezt az elvet, nem működik. Akkor miért hasadt meg a szívem egy személy elvesztésétől? Csak a dolgomat tettem. És most át kell térnem a következő lépcsőre, hogy minden a terv szerint menjen. A három fiú közrefogott és kivezettek a romos épületből.
- Egy elhagyatott helyre kell mennünk, hogy teleportálhassak - adtam az első parancsot. - El kell innen tűnnünk. Számíthatunk a sárkánylovasok támadására is odahaza, szóval ha földet érünk, el kell húznunk a belünket egy másik házba, ahol biztonságos.
A fiúk csak bólintottak, az istenség pedig utat tört nekünk a romok alatt. Mikor kijutottunk az utcára, Isaiah odahajolt a fülemhez.
- Húzzátok meg magatokat az egyik szentélyemben - a lehelete vigasztalóan cirógatott.
- A magadfajtáknak nincsen szentélye! - jutott eszembe.
- Majd a bátyámtól elkérek egyet - vigyorgott egy nagyot, ahogy meghajolt előttünk. - A kedvenceimnek bármit!
Isaiah vigyorogva köddé vált, ahogy éppen előttünk ütközött össze három rendőrkocsi, ugyanott, ahol ő az előbb állt.
- Most mi lesz a tervvel, Rana? - kérdezte Harry.
- Minden felgyorsul - bontakoztam ki a srácok fogságából.
Zess és Daze merőn néztek rám. Látták a szememben az elhatározást.
- Ugye nem... - kezdték, de én csak lehunytam a szememet. - Ne légy ostoba, Rana! Nem mehetsz el pont hozzá segítségért!
- Még nem megyek el - sietősen haladtunk az utcákon keresztül, miközben beszéltem. - Először a gyerekek.
- Beveted őket?
- Igen. Lassan vérszomjasabbak, mint én - feltettem a kapucnimat a fejemre.
Zess és Daze úgy kapkodták a fejüket köztünk, mint egy asztali tenisz mérkőzésen. Mester és őre ugyanolyan fejet vágtak, én és az öcsém pedig vigyorogtunk.
- MI VAN?! - szólaltak meg egyszerre, belőlünk pedig kitört a nevetés.
Kétrét görnyedve és a térdünket csapkodva támogattuk egymást Harryvel, olyan ostoba képet vágott a démonnemes és az ő testőre.
- Ő az öcsém - mutattam Harryre, miközben a könnyeimet törölgettem, amiket a nevetés óhatatlanul is előcsalt. - Csak 5-6 éve találkoztunk először, de egyből a szívemhez nőtt.
- Haaaa??? - teljesen padlót fogtak a démonok, ahogy egymás mellé álltunk Harryvel.
- Csak nézzetek ránk! - mutattam kettőnkre.
Ő egy jó fejjel magasabb volt nálam, viszont a szőke hajunk és a barna szemünk ugyanarról a DNS-ről árulkodott. Egyszerre terült el a mosoly az arcunkon, és még az is ugyanolyan volt.
- Hány év van köztetek? - tette fel a perdöntő kérdést Zess.
- Körülbelül négy - vágta rá Harry. - Tizenkilenc vagyok.
- Akkor te huszonhárom - mutatott rá az alapvető matematikai képességeire Zess. - Hogyhogy iskolába jártál?
- Kiara akarta az iskolát, de nem kérdezte meg, hány éves vagyok - vontam vállat. - Gondoltam, miért ne?
Daze úgy nézett ki, mint aki keresni akar egy sötét sarkot, ahol kisírhatja magát. Viszont megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mintha minden aggálya a múlté lenne. Ránéztem a karórámra és futásnak eredtem. A többiek könnyűszerrel tartották a lépést, egészen addig, amíg New York egyik szűkös sikátorába nem értünk.
- Gyertek, gyorsan! - nyújtottam a kezeimet, amiket egyik oldalról Harry, a másik kezemet pedig Daze ragadta meg.
Gondolkodás nélkül teleportáltam, sokkal gyorsabban, mint amikor Kiara is velünk volt. A szél a hajamba tépett, a hő érzete pedig felperzselte a bőrömet. Aztán homokszemcsékre bomlottunk és utaztunk a föld rétegein keresztül. Koncentráltam, nehogy elveszítsünk valakit.
Pár perc múlva a házam elé landoltunk. Harry félig a földben volt, mint valami növény, Daze a földön hasalt, Zess pedig unottan álldogált mellettem. Az öcsémet kiemeltem a földből és megbeszéltük, hogy mindenkivel találkozunk a lövészórámon.
Egy különlegesség volt az én osztályomban. A tehetségük alapján vannak besorolva, miszerint lehetnek Kadétok, Katonák és az Elit. Na meg még valami: egyikük sem ember. Elkényeztetett természetfeletti szülők beíratták a gyerekeiket lövészetre, hogy legyen valami fogalmuk a fegyverviselésről és az önvédelemről. Angie, a tanártársam (egyben főnökasszony) is különleges - az egyik karja valódi gyémánt, ami egy átlag ember erejének 20-szorosával van megáldva, illetve nem fog rajta semmilyen fegyver.
Magamban ismételgettem a tervet, mint valami mantrát. Nem búcsúztam el a háztól, mert állandó mozgásra rendezkedtem be így is. Csak egy táskányi ruhát vittem mindig magammal, na meg a fegyvereimet. Gyorsan bedobáltam a ruháimat egy katonai hátizsákba, a fegyvereimet pedig egy hagyományos utazótáskába.
- Menekülsz? - sziszegte valami a hátam mögül, ahogy éppen elhagytam volna a lakásomat.
Visszanéztem a hang tulajdonosára, ami egy iciripiciri gyíkocska volt. Leguggoltam a kis teremtményhez, de elkaptam, mielőtt eliszkolhatott volna. Az ujjaim alatt éreztem a kis szárnyait, ahogy nekifeszültek az ujjbegyemnek. Egy bébisárkány. Viszont úgy tűnik, intelligensebb, mint a fajtársai többsége, mivel beszélt a nyelvemen.
- Megmondhatod a feljebbvalódnak - emeltem az arcom elé a kis teremtményt - , hogy én soha nem menekülök. Én taktikázom.
- Ezt mi menekülésnek hívjuk, amit most csinálsz - sziszegte a képembe.
Egy szó nélkül a markom tömlöcébe száműztem a kis kémet és az udvarom homokjába tettem. Ki akarta kaparni magát, de az öklömet bezártam, a homok pedig szilárddá vált. Ítéletnapig kapirgálhatta volna.
- Jó utat - mondtam közönyösen, a kezemet pedig csettintésre emeltem.
Ahogy a kis hang elhangzott, a homok kérlelhetetlenül beszívta a betolakodót. Vállamra vettem a hátizsákot és futásnak eredtem. Belém mart az érzés. Valaki figyel. Közelről. A tarkóm bizsergett, a fejem pedig zúgott. Tudtam értelmezni ezeket a jeleket, amik már hatodik érzékként szolgáltak. Az utazótáskát úgy vetettem a vállamra, akár egy egyszerű szatyrot és vágtattam az utcákon keresztül. A szemeim közben minden kis repedést, minden apró lyukat és minden állatot észleltek. Mindenhol ott lehetnek! Hirtelen kanyarokat vettem be, elhagyatott szakaszokon mentem, de egyre csak nem múlt el az érzésem, miszerint figyelnek. Ahogy futottam egyik útpadkáról a másikra, mintha átsuhant volna felettem egy árny. Megálltam és felnéztem az égre.
Csupán egy villanásnyi időre, de megláttam a pikkelyes farkat és rajta a bojtot. A sárkány faja meghatározatlan maradt a szememben, de a farokbojtjából arra következtetek, hogy ez nem egy harci sárkány volt. A harci sárkányoknak levágják a bojtját, vagy legalábbis nagyon rövidre vágják, hogy ne akadjon bele semmibe harc közben. A lopakodó sárkányok ezzel ellentétben birtokolják ezt a kiegészítőt, ami szinte hangtompítóként is szolgál, na meg az irányítást megkönnyíti. Ezt lopakodónak képezték, mert hangtalanul szelte a levegőt.
- De ki ülhet rajta? - tettem fel magamnak a költői kérdést, ahogy újból nekiindultam.
A zsebemben táncra perdült a mobilom. Megnéztem a kijelzőt, ami Daze számát jelezte ki. Futás közben megnyomtam a zöld telefon ikont, ennek hatására pedig felcsendült a démonnemes karcos és fülledt hangja.
- Rana, hol vagy? - szólt egyből a telefonba.
- Éppen szaladok - lihegtem a készülékbe. - Miért?
- Elleptek minket a gyíkok - sziszegte. - Nem viccelek! Mindenhol ott vannak! Még a ruhás fiókokban is...
Elkerekedett a szemeim ennek hallatára. Ezek szerint megtaláltak minket. Befordultam a lövészstúdió utcájába, ahol sprintelni kezdtem.
- Daze, tűnjetek onnan! - ziháltam. - Szagmintát vesznek! Ha megismerik az illatotokat, végünk! Azok bébisárkányok, nekik még a fejletlen az orruk, de ha hazaviszik a nagyoknak a szagotokat, örökké a nyomunkban lesznek!
Megdöbbent hang hallatszott a vonal másik végéről, miközben kizártam az üzlet ajtaját és beslisszoltam rajta. Magamra zártam a stúdiót, leengedtem a redőnyöket és kikapcsoltam a világítást. Közben a fülemhez szorítottam a telefont.
- Mit csináljunk, robbantsuk rájuk a házat?! - hördült fel.
- Ne öld meg őket! - szólaltam fel egyből. - Azzal csak feldühítenénk a többit. Itt a megnyúzás lenne a legjobb megoldás, de nem tudjátok időben megfogni őket - keményen törtem a fejem, ahogy szinte ösvényt tapostam a fapadlóba. - Démonnemes vagy, nem?! Tudsz varázsolni! Találj ki valamit!
Fogcsikorgatás szűrődött át.
- Aha, ez működhet! - szólt egy hang a háttérből.
- Mi az, mi történt? - kérdeztem idegesen.
- Zess idepasszolt egy bűzbombát - kommentálta az eseményeket Daze. - Ha berobbantjuk a házban, minden egyéni illatot felülír.
- Zessnek van esze, mint mindig - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Csend volt a válasz.
- Szóval őt többre tartod, hmm? - kérdezett vissza.
- Nem ezt mondtam! - keltem ki magamból. - Ő jobban teljesít stresszhelyzetben, mint te! A kiképzésével a háta mögött nem is csoda. Te nemes vagy, ő harcos. Ez így van rendjén!
- Akkor te mi vagy?! - üvöltött a telefonba. - Te is harcos vagy, ugye?
- Nem - mondtam önkéntelenül. - Én bérgyilkos vagyok.
Síri csend feszült közöttünk. Aztán ő törte meg a hallgatagságot, jóval nyugodtabb hangnemben. Már szinte ridegen.
- Mindjárt ott vagyunk a megbeszélt helyen, de először kifüstöljük a dögöket - ezzel kinyomta.
Egy nagyot sóhajtva elemeltem a fülemtől a készüléket. Felnéztem a plafonra, mintha attól választ kaphatnék. Kiara arca lebegett fel lelki szemeim előtt. Letettem a telefont, mielőtt összetörhettem volna. Leültem a sötét helyiség közepére. Még mindig felfelé néztem, ahogy a térdeimet átöleltem.
- Nézz ránk! - sóhajtottam keservesen a képzeletbeli rókalánynak. - Gyengék vagyunk. Erőtlenek. Kiszámíthatóak. Az érzelmeink tettek minket ilyenné - suttogtam magam elé, miközben ráébredtem valamire. - Elpuhultunk... Igen, az érzelmek miatt... miattad! - hitetlenkedve terültem el a földön, ahogy hallgattam magam körül a csendet. - A te hibád, hogy elpuhultunk. Csakis a te hibád! Direkt csináltad!
Meg akarta szelídíteni a vadakat. Daze és Zess a legrettegettebb démonharcosok voltak, amikor először találkoztam velük. Vér borította őket és harci sebek tátongtak rajtuk. Mindenért megharcoltak, amijük volt. Tisztelet, pénz, hatalom... Ez mind az övék volt. Harry kegyetlen vérfarkas volt, egy alfa, aki büszkén irányította a falkáját és nézett szembe minden veszéllyel. Az én nevemet pedig mindenki rettegte. Ha a Sivatag Árvája feltűnt valahol, az emberek remegve bújtak fedezékbe, az ajtók és az ablakok bezáródtak és ha valaki az utamba került, remegő térdekkel kért bocsánatot még a létezéséért is.
Most pedig? Egyszerű gyíkoktól félünk, akik szagmintát vesznek a sárkányoknak. A kezeim remegni kezdtek dühömben. A gyomrom megremegett, a pupilláim kitágultak és élesen vettem a levegőt. A csalódottság helyébe irgalmatlan düh lépett. Kiara átformált minket. Legyengített minket.
Ez soha többé nem történhet meg.
- Ezt még megbánod, rókalány! - engedtem szabadjára a hangomat, ami őrült kacagás formájában szakadt ki belőlem. - Ó, de nagyon meg fogod bánni!
Ott feküdtem kacagva, mint egy őrült. Az önfeledés mocsarába érkeztem, ahogy hagytam, hogy minden gondolatom szabadon szálljon. Jó érzés volt. Elengedtem magamat, ahogy a világ meghajolt és kiszínesedett, beszürkült, megduplázódott és összement.
A vadlátásom úgy tűnt, visszatért. A bőröm bizsergett. A körmeim karmokká nőtték ki magukat. Megérintettem az arcomat, amit homok borított. Elkezdett mállani a bőröm. Könny szökött szemembe a hirtelen ingerektől. Egyre csak süllyedtem az örvényben. Isaiah szörnyetege feléledt, már hosszú idő óta először. Az ismerős érzés vigasztalóan hatott rám.
A nevetés alábbhagyott bennem. A szemeim parázsként izzottak, ahogy felültem és belenéztem a velem szemben lévő tükörbe.
- Ha gyűlölsz engem, én mégannyira megvetlek, Asabai Kiara! - szakadt ki belőlem. - Gyengévé tettél! Érzővé! Ezért pedig meglakolsz...

Bocsánat kérés

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy mostanig nem adtam élet jelet magamról, de nagyon lerontottam a tanulást, úgy, hogy büntibe voltam.
De most már sokkal jobban állok!
Még egyszer bocsánat!
Kitartás! Már csak 2 és fél hét van hátra a suliból! :)
Puszil titeket:
Akari