6. fejezet: Találkozások

*Rana szemszöge*
Kislisszoltam az öltözőből olyan észrevétlenül, ahogy csak tudtam. A démonpárost direkt próbáltam elkerülni, úgy tűnt, hogy sikeresen. Magamban mosolyogva léptem ki a szabad ég alá, aztán megláttam valamit. Egy jelenséget. Kiara és egy fiú ölelését.
Akaratlanul is a lábaim közelebb vittek eme furcsa eseményhez.
- Harry! - mordultam fel, ahogy megláttam a fiú arcát.
A hangom hatására Harry elugrott a barátnőmtől. Úgy kell neki!
- Sroza - pillantott rám bizonytalanul.
- Rana - sziszegtem összepréselt szájjal. Direkt szívózott velem, arra mérget vennék. - Mit keresel itt? Talán a végzet ereklyéit? Sajnálom, azokat múlt héten már eladtam - mondtam gúnyos hangsúllyal. - Vagy elvesztetted a kutyanyakörvet?
A srác eltolta közülünk Kiarát, hogy a tekintetünk egymásnak feszülhessen. Jó lépés volt tőle! A pillantásunk akár városokat is elpusztíthatott volna, de mi inkább egymást öltük vele.
- Rád meg még mindig kell a szájkosár - mondta idegesítően vigyorogva.
- Vigyázz a szádra, vérfarkas! Már régóta akarok egy faliszőnyeget, a te bundád pedig ideális lenne alapanyagnak - vicsorogtam.
- Mit csinálnál velem? Homokot szórnál a szemembe?
- Hé, elég! - állt közénk Kiara.
Vagyis inkább szétszedett minket. Hangtalanul tátogni kezdtem Harry felé.

Tudom a titkodat, simán elmondom neki.

Úgy tátogtam direkt, hogy Kiara ne lássa meg. Harry lesápadt a szavaim után, majd önként hátrált. Ezek szerint tud szájról olvasni. Remek! Egy elégedett vigyorral elsétáltam, hogy a két barát élvezhesse egymás társaságát.
Szinte hallottam, ahogy megtapsolnak ezért az alakításért. Észrevettétek, hogy kicsit sem bírom Harryt? Ezt az öntelt barmot? Ezt a bolhás vérfarkast? Ha igen, akkor nem tévedtetek. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor legelőször találkoztam ezzel a szarkavaróval. Azóta is megbántam, hogy Kiara közelébe engedtem. Most azonban még nem mesélem el, ez később jól fog jönni nekem. Egy zsaroló dög vagyok? Lehet. De én csak a barátnőm érdekeit nézem.
- Hé, szőkeség! - hallottam magam mögül, majd egy kezet éreztem a vállamon.
Hirtelen és figyelmeztetés nélkül érintettek meg. Mire észbekaptam volna, az a bizonyos személy már a földön feküdt kicsavarodva. Nocsak, kit láttak meg szemeim? Hát nem Pinokkió feküdt előttem, személyesen?
- Mit akarsz, hazudós? - néztem rá szúrósan.
Lesápadt, ahogy látta, hogy ki terítette le. Nem tudom, hogy miért, de mindenki fél tőlem. Pedig szerintem olyan kedves, aranyos és vicces vagyok, hogy akár Teréz anyának is elmehetnék. Oké, nekem nem megy annyira a hazudozás, mint Pinokkiónak, kövezzetek meg érte!
- Hol lesz a következő óránk? - kérdezte fátyolos hangon, amiről tudtam, hogy szerencsétlennek gyenge gyomra van.
- Mágus vagy. Mondj el egy hókuszpókuszt vagy mittudomén - legyintettem.
- Nincs még varázserőm - lihegte.
- Hát, úgy látszik, fizikai erővel sem áldott meg az ég - forgattam a szemeimet. - Kiara még a szart is kiverte belőled.
A homokkal talpra állítottam. Megsajnáltam ezt az ügyefogyottat, de olyan szinten, hogy még belerúgni sem volt kedvem.
- Kémiánk lesz, húzás! - intettem neki, mire elszaladt.
Ahhoz képest, hogy milyen nagyra volt magával még az elején... Néztem a távolodó fiú után, mikor éreztem egy fuvallatot. Ösztönösen az arcomat széliránnyal szembe fordítottam, úgy hallgattam, amit a homok duruzsolt nekem. Valami történt, nem is olyan messze. Hatalmas pszichés aktivitás volt érzékelhető, a... suli alagsorában. Becsengetésig még volt öt percem, így végigrohantam a fél iskolán, egyenesen le az alagsorba. Látszatra nem volt ott semmi és senki. A levegő nem mozdult. Én viszont éreztem valakinek a jelenlétét, pedig nem vagyok az a kimondott paranoiás alkat.
Ismertem ezt az energiát. Démon? Ááá, nem. Esetleg csuklyás? Tuti, hogy nem. De akkor mi? Félek a megmaradt lehetőségtől. De csak ő lehet az. Mielőtt a kilincsért akárcsak nyúlhattam volna, az ajtó becsapódott, a zár pedig kattant. A levegőben a repkedő porszemcsék megálltak. Szó szerint megdermedtek a hatalmas erőtől. Csakis ő lehetett az.
Nagyot nyeltem, ahogy a föld vibrálni kezdett a lábam alatt. A kavicsok össze-összeütődtek. Erről a hangról a hazám jutott az eszembe. A sivatag, ahol születtem. És ő pontosan tudta, hogy ez a hang biztonságérzetet adhat nekem.
- A Sivatag Árvája.... milyen erős és milyen érett lettél! - hangzott fejedelmi hangja annak a lénynek, aki jobban ismert engem bárkinél.
Nem az anyám. Nem az apám. De még a testvérem sem. Ő a részem volt. Mindig győzködtem magamat, hogy ő csak az agyamban létezik. Azonban mindig csalódnom kellett. Ahogy korábban is, most is megtörte a kézzel szőtt valóságomat. Már nem az alagsorban voltunk. A tér fehér volt, ami fokozatosan változott. A homok a lábamnál megnyugtatott. Az ég bekékült a fejem felett, a tenger pedig előttem terült el. Egy tengerpart, ami semmit nem változott, legalábbis az emlékeimben.
- Sok szép emléked lett, gyermekem - mondta egy férfihang. - Ennek örülök.
- Örülök a látogatásodnak - feleltem neki udvariasan. - Hogy is hívod magad mostanában, az emberek között?
- Szólíts Isaiahnak (Izaiáhnak) - hangzott a felelet.
- Minek köszönhetem, hogy megkeresett uraságod? Hiszen már nem vagyok a gazdatested, nemde? - pillantottam a lassan férfialakot öltő homokra.
- Bizony. Viszont bizton állíthatom, hogy te voltál a legjobb gazdatest - mondta, a hangjában mosoly bujkált.
- Reméltem is, uram - jelentettem ki. - De ok nélkül nem látogat meg senkit a pusztulás istene, még ha én vagyok az egyetlen gazdatest is, ami túlélt téged.
- Makacs és lényegretörő, mint mindig.
Isaiah megfordult és rám nézett azokkal a jellegzetes, felemás szemeivel. Arany és szürke. Szokatlan, akárcsak ő maga. Mivel apámra már nem annyira emlékszem, így mindig Isaiaht gondoltam annak. Nem apa, inkább egy báty. Igen, a pusztulás istenét a bátyámnak tekintettem. Az édes bátyuskám pedig teli szájjal vigyorgott rám.
- Mit tehetek érted?
- Egy hibámat kéne helyrehoznod - kezdte lassan. - Az alvilág kapui közül néhány megrongálódott, így a csuklyások vígan be-és kiutazhatnak rajta, az őrzők pedig a közelükbe se tudnak menni.
- Akkor így tudott bejutni... - motyogtam magam elé, ahogy emlékeztem Elena esetére. - Te voltál, igaz?
- Az erőm fertőző, nem tehetek róla. Na meg olyan monoton ez a sok évezred...
- ...Így megpróbáltad érdekességekkel elmúlatni az ídőt? - fejeztem be a mondandóját.
- Valahogy úgy - biccentett. - A több száz kapuból csupán 12 sérült meg. Utazz el és javítsd meg a kapukat.
- De hogyan? És melyik kapuk ezek? És mi... - dadogtam összevissza.
- Csitt, gyermek! - vágott a szavamba, miközben kezdett szétmállani körülöttünk a világ. - A pusztulásnál csupán a kincskeresőket és a találós kérdéseket szeretem jobban...
Újra az alagsorban találtam magamat. A földön feküdtem, így mikor megpróbáltam felülni, egy kicsit megszédültem. Az ajtó egy kattanással kitárult, a kezemben pedig egy cetli volt, amit majdnem felkapott a kinti szellő. Gyorsan a markomba zártam, majd szorosan tartva újra kinyitottam.

Csoki + órák + bankszámlák = ?

Elvigyorodtam, ahogy néztem a piciny lapot. Tudtam már, hogy mi lesz az első ország, ahová megyünk. Kisebb, nagyobb sikerrel feltápászkodtam. Rohanni akartam, hogy Kiarának elújságolhassam, hogy utazunk. Aztán a kezem bizseregni kezdett, így megnéztem az alkaromat. Olyan betűk formálódtak rajta, mintha damillal hagytak volna nyomokat a bőrömön.

A démonok és a vérkutya is jön!

Basszus! Vicsorogtam, ahogy arra gondoltam, hogy az undorító kutya Kiara mellett lesz egész nap és egész éjjel. Mert úgy tűnt, hogy az én stílusomban leszünk kénytelen utazni. 12 kapu, jövünk már!
Első kapu helye: Svájc