16. fejezet: Nini, egy gyengeség!

*Rana szemszöge*
- Megszereztétek a szülői engedélyeket? - tettem fel a kérdést, amikor az Elit tagjai megérkeztek egy-két kivétellel a kijelölt helyre, ami egy sötét erdő széle volt.
Quinn szó nélkül felmutatta a lapot, amin egy kacskaringós aláírás díszelgett a szülői tájékoztató alatt. Szinte magam előtt láttam, ahogy az anyja telefonálás közben írja alá a többi dokumentummal együtt, teljesen elolvasatlanul hagyva a részt, miszerint lehet, hogy a gyermeke a túra során súlyos sérülést is szenvedhet.
- Komolyan mondom, az anyádnak le kéne szoknia az éjszakázásról - pöcköltem meg helytelenítően a remegő vonalat, amit aláírásnak hív. - Nem sokáig fogja bírni így. Ennyi martinitől még én is kifeküdnék!
A lány csak elmosolyodott, miközben rám nézett. Kikapta a papírt a látószögemből, miközben a késeit belecipzározta az utazótáskába.
- Ugyan már, 50 éve is ugyanezt mondták neki - vont vállat. - Emellett az apám tuti életben tartja anyát, ha akarja, ha nem.
Én csak ráncoltam a homlokomat ezen, majd a többi szülői engedélyt is ellenőriztem. Mindenki elhozta a szükséges kellékeket, illetve engedélyeket, kivéve Nero. Neki közeli hozzátartozói nem voltak, de azért kértem, hogy valamit hozzon.
- Nero, hol az engedélyed? Tudják az intézetben, hogy itt vagy? - a speciális intézetről beszéltem, ahova a börtönből való kikerülése után bedugtam.
Ő csak ingatta a fejét. Én pedig kitartóan figyeltem, néztem a legkisebb mimikarezdülést is az arcán. Tudtam, hogy ezzel az őrületbe tudom kergetni.
- Megmondtam nekik, hogy egy hétig veled leszek - bökte ki végül.
Erős, de pocsékul hazudik. Én csak áthatóan néztem rá továbbra is. Én voltam hivatalosan is a pártfogója a természetfeletti társadalomban. Szemeim izzottak, ahogy az üres kezeire, a mocskos, cipő nélküli lábaira és szakadt ruháira néztem. Egy frászt mondta meg nekik, hova megy. Valószínűleg kiosont, de a kapunál az őrök feltarthatták a ruháinak szakadásaiból ítélve.
- Hazudsz - jelentettem ki, majd a kezeibe adtam a kétkezes kardot, ami az oldalamon függött.
Szó nélkül átvette a szinte markolat nélküli pengét.
- Miért viseled a gondomat? - kérdezte halkan, miközben Blitz engedélyét ellenőriztem.
Oda sem nézve válaszoltam, mivel ezt már sokszor megbeszéltük. A válaszom pedig soha nem változik. Nyitottam a számat egy mély levegővétel után. Visszagyömöszöltem a démonaimat a lelkem dobozába, nehogy kitörjenek a régi emlékek.
- Mert fájdalmasan élesen látom rajtad a saját képmásomat - pillantottam a vörös hajú srácra. - Ezt viszont tudod jól, nem?
- De - hajtotta le a fejét bánatosan. - Akarsz egy ölelést?
Már nyújtotta a karjait, amikből ügyesen kitértem. A komoly hangulatnak pedig hivatalosan is vége volt. Elnevettem magamat, ahogy a karjába öklöztem.
- Kanos is vagy, mi? Azt hitted, letapizhatsz? - szívóztam vele.
Ő csak elbűvölő mosollyal vállat vont.
- Egy próbát megért.
Blitz és Dante forgatták a szemeiket, ahogy ránk néztek.
Woo éppen kipattant egy kocsiból, mikor a nagykorúak sorának végére értem. Az édesapja is elkísérte a kislányt, én pedig büszkén felemeltem az államat, ahogy közeledett. Ha a nemesek bizonytalannak látnak, élve felfalnak. Ez különösen igaz erre a személyre. Az öreg bábmester úgy sétált oda hozzám, mintha nem három vérszomjas hím állta volna el az útját. Harry, Daze és Zess sorfalat álltak előttem, mert Woo apjából úgy sütött a veszély, mintha egyenesen egy atombomba lett volna rászíjazva. Azonban a férfi egy intésére úgy váltak szét, akár Mózes előtt a Vörös-tenger.
- Csak remélni tudom, hogy a kislányomra is így fognak vigyázni - intézte hozzám a szavait az öreg, miközben az ujjaiból kifutó elszakíthatatlan fonalakkal játszadozott.
- Ez természetes, uram. Még senkit nem hagytam hátra és nem most fogom elkezdeni - mosolyodtam el vérszomjasan, hogy lássa, nem viccelek.
Az ujjaiból futó fonalak egy pillanatra megfeszültek, majd egy enyhe pukkanással eltűntek. A fiúk már önszántukból maradtak távol.
- Biztosítékot akarok, hogy nem esik baja - dörrent az udvariasnak nem igazán mondható parancs.
Az Elit fiai a hirtelen hangra felénk lendültek. Blitz, Dante és Nero ugrásra készen dobták el a felszerelésüket, hogy semmi ne állja útjukat a támadásnál. A pillantásomra azonban megálltak. Nem tehettek semmit. Ezt nekem kellett elintéznem. Újra a férfire néztem, aki egy kézmozdulattal szét tudott volna tépni mindannyiunkat. Egy sóhajjal kísérve eldöntöttem, hogy mi a biztosíték.
A nyakláncomhoz nyúltam. Levettem a nyakamból. Ez egy lánc volt, rajta egy gyöngy. Ez a gyöngy pedig a halhatatlanok világának egyik legértékesebb kincse.

- Legyen ez a nyaklánc a biztosíték - mutattam fel, majd az apa kezébe tettem, hogy felmérhesse az értékét.
A férfi zavartan nézte a gyöngyöt a tenyere közepén. Nem látszott különlegesnek. Ez egy áttetsző gyöngy volt, enyhe vöröses csillogással. Olyan volt, mint egy üveggolyó, amit a gyerekek tucatszámra gyűjtenek.
- És mi is ez pontosan? - kérdezte meg az apa, miután nem tudta kitalálni.
Mielőtt azonban akármit is mondhattam volna, Daze előrerontott és kikapta a kezéből a gyöngyöt. A démonnemes úgy gyönyörködött benne, mintha az élete függne tőle. Woo apja pedig ekkor értette meg igazán, mit is tarthatott a kezében pár percre.
- Ez eredeti - motyogta Daze. - De... hogyan?
- Egy osztagvezető nyaklánca a pokolból - adtam hozzá leírást mosolyogva. - Alias Lucifer gyöngye. Kevés létezik belőle - eközben Zess kitépte mestere markából az ereklyét, hogy ő is örömét lelhesse a gyöngy küllemében. - Híres a démonokat vonzó erejéről...
- Honnan szerezte? - kérdezte az apa teljesen elképedve.
Sokáig néztem rá szó nélkül. Aztán az értetlen arcán elmélyülő ráncok láttán elmosolyodtam. Kezdte kapiskálni.
- A válasz kézenfekvő, nemde? - vettem el Zesstől a láncot, majd Woo nyakába akasztottam. - Egy biztos: ez a nyaklánc számomra rendkívül értékes. Ezért ha Woo haja szála is meggörbül, engem is veszteség ér. A biztosíték így rendben van?
A férfi összeszorított fogakkal bólintott.
Engem pedig elborítottak az emlékek a nyakláncról.

- Hova vezetsz? Miért vagyok itt, Mester? - kérdeztem félve és remegve, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre vezetett a csatornarendszerben.
- Csak bízz bennem, gyermek - felelte az öreg. - Vagy nem bízol abban, aki gondodat viselte?
Csendben maradtam, nehogy hálátlannak tűnjek. Mikor azonban egy mélybe vezető lépcsőhöz értünk, megállt bennem az ütő. Úgy éreztem, ha én itt lemegyek, többé nem fogok feljönni. Bizonyos szempontból igazam is volt.
- Mi a száma? - mielőtt azonban feleszmélhettem volna, lejöttünk azon a lépcsőn, egyenesen egy előszobaszerű helyiségbe.
Ott egy kacskaringós szarvú démon tette fel nekem ezt a kérdést, amin köpni-nyelni nem tudtam. Pedig már 18 éves nagylányként tekintettem magamra, mégis berezeltem egy démontól.
- 6-os, hybrid - nevezte meg a Mester a számomat és a fajomat.
- Úgy tűnik, hogy tiéd a szerencseszám - a mellkasából felszakadó, mennydörgésszerű nevetés árulta el számomra, hogy ez egy vicc akart lenni.
A démon felírt, mi pedig tovább mentünk. A Mester céltudatosan menetelt, én pedig a háta takarásában haladtam, nehogy valakinek feltűnjön a jelenlétem. A folyosón volt mindenfajta szerzet a fúriáktól egészen a boszorkányokon át a kísértetekig minden. Nagyon látszott, hogy itt mindenki ölni vagy halni van itt.
- Azt mondtad, hogy valamit meg kell találnom. Felvilágosítasz? - kérdeztem a férfit, amikor a saját asztalunkhoz értünk.
Legalábbis a 6-os szám volt ráfestve, ami elég árulkodó volt. Kiraktam a fegyvereket, amiket magunkkal hoztunk. Sokféle volt, de mind a kedvenceim közül volt kiválasztva. A láncos sarlót a derekamra csatoltam, amikor a Mester végre belekezdett a feladat ismertetésébe.
- A tárgy egy nyaklánc, ami Lucifer gyöngyeként ismeretes. Teljesen ismeretlen ennek az ereklyének az ereje, de az biztos, hogy valami hatalmas erőt képvisel. Ha megtalálod, te lehetsz egy démonosztag parancsnoka, ami nagy erőt jelent, viszont ha valaki előbb találja meg, maradj életben. Ne szegülj ellene, mert a relikvia ereje ismeretlen. El is pusztíthat, de neked élned kell! Megértetted?
Csak bólintottam, miközben ellenőriztem a töltényeimet a fegyvereimben.
- Időkorlátot szabsz? - érdeklődtem meg udvariasan, ahogy mindig.
Macskaszerű szemei zölden izzottak erre a kérdésre.
- Két órád van - mutatott az elkülönített erdőség felé.
- Mekkora terület?
- Több mint 50 hektár - válaszolta. - Menni fog?
Elmosolyodtam erre a kérdésre. Kezdtem belerázódni a küldetés izgalmas várakozás szakaszába.
- Elhoztál volna, ha nem lennék rá képes?

-...na! Rana! - egy hang visszarántott a valóságba.
Érdeklődve néztem Neonra, aki éppen a tenyerét az arcom elé tartva várt arra, hogy egy bénítóhullámot a fejembe küldhessen.
- Jól vagyok - feleltem a levegőben lebegő kimondatlan kérdésre. - Indulhatunk?
A gyerekek felvették a felszereléseiket és felsorakoztak. Ahogy Woo is beállt volna mellém, az apja visszarántotta. Felvontam a szemöldökömet a váratlan megmozdulástól. Az apa letérdelt és megölelte a kislányát. A szemembe égető érzés gyűlt a látványra.
Ritka az, hogy egy nemes így szereti a gyermekét. Nem sokszor voltam egy ilyen megható jelenet rabja. Ez a több száz éves férfi úgy térdelt a kislány előtt, akár egy alattvaló. Függtek egymástól. Szükségük volt egymásra.
Nekem nincs ilyen személy az életemben.
Mintha Harry megérezte volna a gondolataimat, szorosan az oldalamhoz húzódott és fél karral átölelt a derekamnál. Orrát a hajamba temette, ahogy gyengéd csókot lehelt a fejemre.
- Egy család vagyunk, ezen nem változtat semmi - motyogta úgy, hogy csak én halljam.
Erre szegény szívem nem tudott mit reagálni. Egyszerűen megszakadt.

- Ne ölj meg! - kiáltott a fiú.
Esett az eső, a hajam a fejemre tapadt. A ruhám csupa vér volt már, az arcomról lefolyó esőcseppek pedig rózsaszínes árnyalatban tündököltek. Már másfél órája voltam benn az arénában, a headsetem tönkrement, így a Mester sem tudott beszélni hozzám.
A láncos sarlóm a levegőben volt már, amikor kiáltott. A hangjára elerőtlenedett a kezem, amivel még pár perce olyan magabiztosan hasítottam fel az áldozataim húsát a legmegfelelőbb módon.
- Nem fog fájni - kúszott fel bánatos mosoly az arcomra.
A könnyeim váratlanul megindultak. Annyira ismerős volt a hangja! Miért kellett minden férfibe az édesapámat látnom? Még az arcvonásai is mintha gúnyolódnának velem.
- Rana, ha nekem nem is, de neked biztosan fájni fog! - szólított hirtelen a nevemen.
Az ismerős hang ott visszhangzott a fülemben, a fájdalmasan hasonló arc csupán pár méterre volt tőlem. A sarlóm egy hangos csattanással landolt a csupasz sziklán, amin álltunk.
- Ki vagy, vérfarkas? - bámultam rá üres tekintettel.
Ő nyugtatóan lassan mozgott, ahogy közelebb jött. Az eddig homályos arcélei kiélesedtek, ahogy az esőfüggönyön át szemléltem a közeledő fiút. Annyira fiatal volt. És mégis annyira hasonlított az évek óta halott apámra.
- Harry vagyok - mondta a kisfiú. - Örvendek.
- Honnan tudod a nevemet? - vágtam remegő hangon a szavába.
- A nővérem vagy, természetes, hogy tudom a nevedet - mondta ezt annyira nyilvánvaló tényként közölve, hogy én is első hallásra majdnem elhittem.
De csak majdnem. Mielőtt ismét észbe kaptam volna, a kezemben egy pisztoly volt egyenesen a tizenéves fiú szívére célzó pisztolycsővel.
- Hazudsz! - üvöltöttem, azonban nem tudtam magam rávenni a lövésre.

- Indulás! - hallottam magam megszólalni.
Vissza kellett száműznöm mindenféle emlékeket a lelkembe, nehogy olyankor kapjanak el, amikor nem kéne.
- Vigyázzatok magatokra! - szólt az apa még a lánya után, aztán Woo odaszaladt hozzám.
A kis keze belecsimpaszkodott az enyémbe, én pedig szorosan tartottam.
- Miért sírsz, Rana? - kérdezte aranyosan.
Harry a másik oldalamon udvariasan letörölte az árulkodó könnycseppeket.
- Még a végén elpuhulsz, nővérkém - váltott témát féloldalas mosollyal. - Így hogy fogunk behatolni a fegyházba?
- Jujuj, ki sír? - vágott elénk Neon, aki jó szemekkel észrevette a foltos arcomat.
- Senki - vágtam rá a teljesen nyilvánvaló hazugságot.
- Akkor mostantól senkinek hívlak - vont vállat vigyorogva. - Még a végén kiderül, hogy nem vagy legyőzhetetlen, Miss Senki!
Teljesen megdermedtem ettől a kijelentéstől.
- Ki mondta valaha azt, hogy legyőzhetetlen vagyok? - értetlenkedtem vigyorogva.
Eddigre már felbomlott a szabályos sor, úgy mentünk az erdőben, akár egy csürhe. Így jobban is éreztem magamat, sosem illett hozzám a tanítónéni szerep.
- Ugyan már, Rana. A homokot uralod, ami tökéletes fegyver, mindenhol van belőle és a védelme is kifogástalan! - szállt be Dante is a beszélgetésbe. - Nincs okod panaszra!
- Igenis van gyenge pontom! - háborodtam fel teljesen.
- Akkor áruld el - a lusta hang Blitzhez tartozott. - Legalább lesz mivel zsarolnunk.
- Inkább megmutatom - bontakoztam ki Harry öleléséből és Woo szorításából.
Előreszaladtam az erdőben, mert pontosan tudtam, hogy mi van előttem. A többiek lépéseit visszhangozta a talaj, ahogy szaladtak utánam. Ahogy odaértem a tisztáshoz, megpillantottam a csillogó kékséget. A tó gyönyörű volt, érintetlen és rám, illetve a képességemre a lehető legveszélyesebb dolog.
- Egy tó? - ért mögém Zess elsőként. - Rana, mit...
A torkára fagyott a szó, ahogy elkezdtem vetkőzni.
- Sztriptíz! - hallottam Nero vidám hangját. - És pont most nincs nálam kamera!
- Ne reménykedj! - szóltam vissza.
Volt rajtam egy fekete harisnya és egy trikó, azt magamon hagytam. A tekintetemmel a démonnemest kerestem, akit meg is találtam, éppen Nerot fojtogatta.
- Hé, Daze, tudsz tüzet előteremteni? - kiáltottam oda neki.
- A-aham - a hangja megakadt, ahogy rám nézett. Nagyot nyelve folytatta. - Neked bármit.
Én elmosolyodtam ezen. Ezzel pedig kitártam a karjaimat és behunyva a szemeimet elkezdtem hátrafelé dőlni. Egyenesen bele a tó hideg vizébe.
Tudtam jól, hogy mit láttak a többiek. A testem csupa víz lett és a bőrömön kicsapódott homok próbál megvédeni a hirtelen ingertől. Azonban ahogy a víz a homokot éri, abból egyből sár lesz. Ez a nehéz, folyós anyag pedig már közel sem annyira irányítható, mint a száraz és könnyű homok.A többiek csak a sarat láthatták, ami lassan ellepett.
A sekély tóban talpra álltam és szembenéztem a többiekkel.
- Azta! Te vagy a legdögösebb sárlány, akit valaha láttam! - röhögött Harry, a térdét ütve röhögés közben.
A többiek csak tátották a szájukat. Intettem egyet, de a sár csupán nyolcadannyi távolságra repült el, mint a száraz homok. A tanulóim ebből le tudták vonni a következtetéseket.
- A sár sokkal nehezebb, mint a homok, mivel a víz tömegét is irányítani kell - kezdte Quinn. - Tehát a sarat csupán kis távolságban és nagyon nehezen tudod mozgatni, igaz?
- Így van, gyerekek - bólintottam, aminek hatására a fejemről egy sárdarab a vízbe hullt. - A sarat nem vagyok képes megfelelően fegyverként és védelemként használni. Tehát, ha vízzel érintkezem, a képességeimnek lőttek!