7. fejezet: Az első kapu

*Írói megjegyzés*

Sziasztok!

Először is bocsánatot kérek tőletek, hogy majd nem 2 hónap kihagyása után hozom csak ezt az új részt. És bocsánat kérés képen majdnem kilenc oldalnyit írtam nektek. Remélem tetszeni fog nektek! Viszont ezt a rész az író társamnak és az egyik barátnőmnek küldeném. Szóval Aislynn és Evelin Bíró köszönöm ezt a sok támogatást amit kaptam ebbe a két hónapba. Most már nem sokáig fogom húzni az időt. Szeretnélek megkérni titeket, hogy miután elolvastátok ezt a rész commentbe nyilvánítsátok ki a véleményeteket, hogy tudjak az íráson javítani. Előre is köszönöm nektek! Jó olvasást kívánok!

*Írói megjegyzés vége*

*Kiara szemszöge*

Épp beszélgettem a három fiúval, (Harry, Daze, Zess) mikor Rana rohant oda hozzánk.

- Kiara! – mondta nekem lelkendezve.

Ekkor Harryre nézett és az arca elkomorodott.

- Bökd már ki, hogy mit akarsz, Rana! – mondtam türelmetlenül Ranának.

- Svájcba kell mennünk – mondta, de még mindig Harryt nézte.

- Hogy, mii?? – mondtam, de a csengő elnyomta a hangomat.

Sietős léptekkel elindultunk az udvarról be a terembe. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hova tudjam rakni Rana mondatát. Minek mennénk Svájcba? Meg, ha megyünk is, miért nem várjuk meg a suli végét? Hisz már csak 3 és fél hét van hátra a suliból. Az utat nem is kellett néznem. Már nagyon sokszor voltam a kémia teremben, hogy már arra se kellett figyeljek, hogy hova teszem lábam. Váratlanul a kémia teremben találtam magam. Leültem a megszokott helyemre. Annyira elvoltam mélyedve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy már a kémia tanárunk bejött.

- Khm, Khm… Kiara Kisasszony! Itt tetszik lenni? – mondta és közben a padomat csapkodta egy pálcával. (Mióta van egy kémia tanár kezében pálca?)

- Mii?? Tessék? – válaszoltam értetlenül.

- Már elkezdődött az óra! – válaszolta a tanár ingerülten. – Nem ilyenkor kell gondolkozni a fiúkon!

Erre az osztály elkezdett nyerítve röhögni rajtam. Kiválóképp az ikrek.

- Én nem is… - kezdtem volna magyarázkodni, mikor kivágódott a terem ajtaja, és a diri meg számomra egy ismeretlen férfi lépett be.

- Mr. Károly tanár úr! Szeretném elkérni az órájáról 5 diákot! – mondta a diri.

- Persze, uram! De ki lenne az az 5 diák?

- Daze úrfi, Zess úrfi, Harry, Rana és Kiara.

- Őőő persze! Tessék csak!

- Kérem, hozzák magukkal a táskájukat! Amit összepakoltak jöjjenek az igazgatóiba! – mondta az igazgató urunk, és eltűnt az ajtóban az idegen férfival együtt.

Gyorsan összepakoltam és köszönés nélkül kirohantam a tárva-nyitva hagyott ajtón. Tettem pár lépést és megálltam. Megvártam a többieket. Mikor már mindannyian megvoltunk akkor elindultunk az igazgatóiba. Ekkor váratlanul Zess megszólalt a hátam mögött:

- Daze! Szerinted mért van itt az édesapád?

- Fogalmam sincs, Zess!

Mii az az idegen, Daze apja?! Gondoltam magamban. Bár mondjuk, tényleg van hasonlóság köztük.

- Ő az édesapád, Daze? – kérdezte Rana.

- Igen! De tisztelettudóan bánj vele, mert Lucifer legjobb harcosa és barátja. Szóval, aki megbántja apámat…

- Tudjuk, tudjuk! Azt elmondja Lucifernek és ő meg kivégzi. Vagy valami ilyesmi ugye? – vágtam bele a mondatába.

- Hát kábé igen. De viszont ha lány/hölgy az illető… Khm akkor…

Rana felé tekintettem, hogy lássam a reakcióját, hogy hogyan reagál erre a Luciferes dologra.

- Szóval, ha hölgy, akkor gerincre vágja? - fordult el enyhén Rana, mivel egy kis pír szökött fel az arcára.

- Őőő… Igen – mondta Daze.

Lassan elvigyorodtam. Ma Rana nagyon sokszor zavarba jött, és ez ritka esett. Most is annyira elgondolkoztam, hogy balfácánul neki mentem az ajtónak.

- Ez a nap nem az én napom! – morogtam a fogam alatt.

A többiek majd megfulladtak a visszatartott nevetéstől.

- Ez egyáltalán nem vicces! Mindenkivel megtörténhet! – mondtam mérgesen.

- Nyugi, Kiara! – paskolta meg Rana a vállam.

Daze az ajtónak dőlve nézett minket, ám hirtelen kinyílt az ajtó és Daze elterült a földön, mint egy kinyuvasztott béka.

- Na, de fiam! – hallatszott a szobából egy idegen hang. – Azonnal állj fel!

- Máris, apám!

Ekkor a küszöbön megjelent a diri feje.

- Önök itt óhajtanak a falnak dőlve nevetni vagy bejönnek a szobába?

A torkomra fagyott a halk kuncogás. Azonnal bementem az igazgatóiba és mögöttem Rana, Zess és Harry libasorban.

- Üljenek le! – adta ki a parancsot a diri. – Gondolom, még jó maguk se tudják, hogy mért hívtam ide Önöket.

Mind az öten egyszerre ráztuk meg a fejünket.

- Nos… - vette át a szót Daze apja. – Odalent az Alvilágban, még most is tart a tanácskozás, de a Pusztítás Istene és a Vének Tanácsa úgy döntött, hogy ti fogjátok megjavítani a kapukat.

- Most mi van? Értelmesebben nem lehetne elmondani? Milyen kapukról fecseg itt maga összevissza?! – Akadt ki Harry. – Meg ki mondta magának, hogy mi itt öten elmegyünk kapukat javítani azoknak az öreg tanácsadók vagy mit tudom én miknek a kedvére?! Mi – itt mind az ötünkre mutatott – nem vagyunk a bábjátékosnak a bábjai, akit összevissza ráncigálhat kedvére!

- Igen, tudom jól, hogy nem vagytok bábok! DE azt csináljátok, amit a nálatok feljebb valók parancsolnak nektek!

- És mi van akkor, ha nem csináljuk azt, amit Önök mondanak Nekünk?

- Egyes számban beszélj csak, Harry! – mordultam fel.

- Úgy biza! Kiara jól mondja! – helyeselt Rana.

Ekkor egy dimenziónak a kapuja jelent meg, és egy vörös hajú vörös szemű férfi lépet ki rajta. A többiek egyből felálltak és haptákba vágták magukat. Nekem fogalmam se volt, hogy ki ez a férfi. Ekkor Rana hajolt oda a fülemhez.

- Kiara jobb, ha te is felállsz! Mert ez a vörös hajú férfi maga az Alvilág Ura! – súgta a fülembe.

Letaglóztam. Lucifer áll előttünk teljes egészében! Akaratlanul is felálltam. Nem tudom mért, de szívem hevesen vert. Lassan elkezdett a félelem és a kíváncsiság úrrá lenni rajtam. Mért van itt Lucifer? Rana honnan ismeri az Alvilág Urát? Észre se vettem, hogy Lucifer vörös szemeivel engem néz. Elmosolyodott.

- Ha szabad megkérdeznem, Rana mellet ki az az Ifjú hölgy? Megtudhatnám az Ön becses nevét? – szegezte nekem a kérdést.

- Asabai Kiara vagyok, uram! – válaszoltam remegő hangon.

- Hjaj… Annyira utálom, ha leuraznak! Hívj csak Lucifernek! – s közben rám villantotta hófehér fogait.

- I-igenis!

A karórájára pillantott.

- Nos… Gyorsan elmondom nektek, hogy mi a feladatotok és utána megyek is. Az öcsém (Isaiah a Pusztítás Istene) szórakozás közben megrongált 12 kaput. És azt nektek kéne megjavítanotok, mert ti vagytok, a legerősebbek itt fenn. Ez a 12 kapu nem egy helyen van. Országokban, szigeteken. Általában a legeldugottabb helyeken szokott lenni. Szóval nem lesz könnyű feladatotok.

Épp szólásra nyitottam a szám, de Lucifer közbe vágott.

- Tudom, hogy mit akarsz kérdezni, Kiara! Számotokra már ma ”elkezdődik” a nyár. Szóval nem kell majd pótolnotok vagy ilyesmi. Ha esetleg előbb sikerülne megjavítanotok ezt a 12 kaput még mielőtt, lejárna a suli akkor sem kell majd visszajönnötök a suliba. A kapu megjavítást Ranára bízzátok, mert ő már csinált ilyent. Érthető voltam?

- Igen! – válaszoltuk egyszerre.

- Hát akkor menjetek, gyermekeim! És kérlek titeket, hogy most menjetek haza, pakoljatok fel magatoknak némi ruhát, ennivalót és utána induljatok el Svájcba!

- Igenis!

Felkaptuk a táskánkat és már rohantunk ki a teremből.

- Hjaj! Ezek a mai gyerekek! Milyen neveletlenek! – hallottam a diri hangját.

Amilyen gyorsan csak tudtunk tűntünk el az iskolából. Viszont a kapualjban megálltunk.

- Pakoljatok össze magatoknak ruhát, hálózsákot, kaját és egy kis pénzt. Nálam találkozunk egykor! Mielőtt elindulnánk, majd el kell mondjak nektek valamit. – mondtam komoly hangnemmel.

A fiúk valószilűnek megértették a helyzet súlyosságát, mert nem kérdeztek semmit. Öten három felé rohantunk. Daze és Zess tudtommal egy lakásban élnek. Rana meg arrafelé lakik, mint én.

- Kiara! Mit akarsz, majd elmondani nekünk?

- Amit már te is tudsz… - válaszoltam, de nem álltam meg.

- Ugye nem? Nem azt akarod elmondani, ugye?

Nem válaszoltam. Hallgattam, mint csokitojás a fűben.

- Kiara!

- Figyelj, Rana! – közben még mindig mentem. – Neked szükséged lesz az erődre! Te fogod javítani a kapukat, mert Te értesz hozzá! Szóval akkor nekem kell majd Titeket az egyik helyről a másikra cipelnem és Nekünk kell, majd Téged védenünk, hogy Te addig meg tudd javítani a kapukat. És ezért kell elmondanom nekik! Ők is sejtik, hogy nem valami szokványos lény vagyok! Érzik a kisugárzásom! Tudják, hogy nem vérfarkas vagyok, hanem más! – már majdnem leüvöltöttem Rana fejét.

- Jól van, jól van! Értem! Nem kell egyből üvölteni velem! – mondta Rana csendesen.

A házam kapujában megálltam, Rana felé fordultam.

- Ha előbb kész leszel, nyugodtan gyere be korábban! – mondtam és megpróbáltam mellé mosolyogni, de csak vicsorgás lett belőle.

- Oké! – mondta és tovább ment.

A házba szinte berobbantam. A sulis táskámat ledobtam a földre és rohantam fel a szobámba, hogy összepakoljak. Épp a pakolás közepén tartottam, mikor megszólalt a csengő. Ez biztos Rana lesz. Gondoltam. Rohantam le a lépcsőn, majdnem orra buktam.

Nagy lelkesen nyitottam ki az ajtót. De nem Rana ált az ajtó másik oldalán. Elképedtem. Egy apáca. Mi a szöszt keres ez itt?!

- Jó napot, hölgyem! A kolostorunknak fel ajánl egy kis pénzt? Javításra kéne… Az egyik viharban megrongálódott a tető…

- Persze!

Felrohantam a szobámba pénztárcámért. Nem invitáltam beljebb. Nem is fogom. Utálom az apácákat. De majd egyszer megtudjátok, hogy mért. Kivettem egy 20 dolláros és rohantam lefelé. De az apáca eltűnt az ajtóból. Sőt! Még az ajtó is be volt csukva.

- Engem keres, Hölgyem? – kérdezte az apáca a hátam mögül. Azt hittem, hogy ijedtemben eldobom a kezemből a pénzt.

Ekkor átballagott a konyhába. Úgy viselkedett mintha övé lenne a ház. Visszafogtam magam. Lehet, hogy csak le akar ülni.

- Mit kér? Kávét, szódát, Fantát, kólát vagy csak sima vizet?

Na, itt elszakadt nálam a húr. Hogy képzeli?! Ez az Én házam!!

- Fogja a pénzt és tűnjön el a házamból! – ordítottam le a fejét.

Ekkor nem tudom, hogy honnan de egy ostor került a kezébe. Elképedtem az ostor láttán. Ugyan az az ostor. Ugyan az a szöges ostor, amivel kiskoromban megvertek. Még a szőr is felállt a hátamon.

- Óó ugye emlékszik erre? Ezzel kapott régen büntetést.

Nyeltem egy nagyot. Ő erre az arcához nyúlt. Egy maszkot vett le az arcáról. Ugyanaz a ráncos arc az, csak még ráncosabb volt.

- Tűnj innen, Holly! – kiáltottam.

Ő erre ördögien elkezdett kacagni.

- Hát még emlékszel a nevemre? Érdekes, mások már rég elfeledték. Ilyen félelmet keltettem annak idején benned, Kiara?

A szám kiszáradt. Ekkor újból megszólalt a csengő. Holly köddé vált. Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé. Ha még egy apáca lesz, én esküszöm, hogy lecsapom. De nem egy apáca volt, hanem Rana. Beljebb invitáltam. De a nappaliban felém fordult.

- Minden rendben van, Kiara? Sápadtnak tűnsz.

- Persze, persze! Jól vagyok.

Rana fürkésző szemmel nézett. Látszott rajta, hogy nem győzte meg a válaszom. Hát az biztos, hogy füllentésben olyan rossz vagyok, mit a vadgalamb a fészekrakásban.

- Helyezd kényelembe magad! Nekem még gyorsan össze kell pakolnom!

- Oké. – mondta, de még mindig azzal a fürkésző pillantásával nézett és engem nagyon zavart.

Úgy rohantam fel a szobámba, mint akit üldöznek. Gyorsan bepakoltam még a táskába két hálózsákot (hátha valamelyik tökkelütött nem hoz magával) és még némi ruhát, pénzt stb stb.. Mikor ezzel kész lettem, mentem le Ranához. De nem volt a kanapén, ahol hagytam. Gondolkoztam, hogy hol lehet, mikor beszédfoszlányokat hallottam meg az előszobából. Gyorsan letettem a táskám és elindultam az előszoba felé. Szerencsére Rana a két fiúval beszélgetett (Daze, Zess).

- Rana! Nem invitálod be a srácokat?

- De, persze! Gyertek beljebb! – mondta s közben félreállt az ajtóból, hogy be tudjanak jönni. Rana épp becsukta az ajtót, mikor kopogás hallatszott. Rana mellé léptem és kinyitottam az ajtót. Harry állt ott nagy lihegve. A bal vállán egy nagyon nagy hátizsák fityegett.

- Gyere beljebb! – mondtam Harrynek.

Ő nem mondott egy szót sem, csak beljebb jött. Mikor becsuktam az ajtót, hárman elindultunk a nappali felé. Mikor már mindannyian kényelembe helyeztük magunkat, elkezdtem a mesélést, hogy én tulajdonképpen én mi is vagyok valójában. Mind a 3 fiú mukkanás nélkül végighallgatta a történetet.

- Hisztek nekem? – kérdeztem a végén tőlük.

- Persze, hogy hiszünk! – felelték kórusban.

- Akkor jó! - és egy nagy sóhajtás kíséretében felálltam.

- De, hogy fogunk eljutni Svájcba? – kérdezte Daze.

- Egyszerű! A hátamon!

- Mi?? De te nem tudsz repülni! Meg négyen nem is férünk el rajtad! És a táskánkkal mi lesz?

- Hjaj! Hogy milyen ostobák vagytok ti fiúk! – fakadt ki Rana. – Kiara remete formájába fog minket elvinni Svájcba!

- Óóó, már értem! - mondta, Daze.

- De ne pazaroljuk tovább az időt! Irány az erdő! – mondtam.

- De mért megyünk ki az erdőbe? – értetlenkedett Harry.

- Mert ott fog Kiara átváltozni, te tökfej! – mondta Rana.

Én közben a csapatott elkezdtem kiterelni a lakásból. Gondosan bezártam az ajtót és jól eltettem a kulcsot. Elindultunk az erdő felé. Kb fél óra múlva már az erdő közepén voltunk.

- Menjetek hátrább! Remeteformámba nagy helyet foglalok el! – utasítottam a többieket.

Mikor már kellő távolságban voltak tőlem átváltoztam. A fiúk kiguvadt szemmel néztek engem.

- Mire vártok? Szálljatok fel! – mondtam.

Gyorsan lehasaltam, hogy könnyebb legyen nekik felmászni a hátamra. Rana homokból lépcsőt formált így pár pillanaton belül mind a négy társam a hátamon ült.

- Hát akkor indulás! – mondtam. Majd elkezdtem rohanni és egy váratlan pillanatban elrugaszkodtam a földtől. Még egy perc se telt bele a felhők fölött repültünk.

- Svájc! Megyünk már! – hallottam Rana hangját.

*Hat órával később*

- Srácok! – szóltam hátra

- Igen? – hallottam Rana hangját.

- Nézzetek le! – adtam ki az utasítást.

- Hú, azt a rézfán fütyülős szalonkáját! – mondta Daze.

- Sárkányok! – hallottam Zess hangját.

- De, hogy kerülnek ide? – kérdezte Harry.

- Gondolkozz! Szerinted melyik sziget felet repülünk el? – kérdeztem Harryt.

- Őőő nem tudom!

- Gondolkozz már egy kicsit! Itt élnek a sárkányok!

- Még mindig nem tudom, Kiara!

- Sárkány-sziget, te nagyeszű! Hol másutt élnének a sárkányok? Mondjuk a Halál Kanyonban?

- Jaa! Tényleg! Hogy erre én nem gondoltam!

A többiek csak nevettek Harryn. Már egy jó idő eltelt amióta elhagytuk Sárkány-szigetet. Bár mondjuk jól be is sötétedett úgy kb. 11 óra felé járhatott az idő. Ekkor végre megláttam azt az országot amiatt idáig kellett jönnünk (bár mondjuk a felhők fölött ez egy kicsit nehéz dolog volt) Lassan elkezdtem ereszkedni, de vigyáztam, hogy mindig a felhők takarásába legyek. Már messziről kiszemeltem egy óriási erdőt. Mikor már az erdő felénél voltam gyorsan leereszkedtem (nem, lassan mert messziről is könnyen kiszúrnak). Mikor már végre talajon volt a lábam, egy hatalmasat nyújtózkodtam. Csak elfelejtettem, hogy a többiek is rajtam vannak, úgyhogy szép sorjában lepotyogtak rólam.

- Kiara!! Ezt miért kellet?! – hallottam Dazet.

- Bocs! – mondtam, de semmi bűntudatot nem éreztem.

Gyorsan emberi alakba változtam. A látvány, ami fogadott egyben mesés is volt, de vicces is. Hogy mért volt mesés? Mert egy tó mellett szálltam le, és ahogy a holdfény meg-megcsillant a víz tükrén az gyönyörű volt. Vicces azért volt, mert Harry és Daze a feneküket dörzsölték és halkan szitkozódtak. Szerencsétlen Zess meg a tóból kászálódott ki. Egyedül Ranának nem lett semmi baja.

- Hát, Kiara, a leszállást gyakorolhatnád még! – mondta Rana.

Fel se vettem, amit Rana mondott, mindig így szoktuk piszkálni a másikat, szóval ez már egy megszokott dolog.

- Szerintem egy kicsit térképezzük fel a helyet! – mondtam Ranának.

- Oké! Ti addig, fiúk, rakjatok tüzet!

- Rendben! – hallatszott a válasz.

Ranával elindultunk. Úgy két perce mehettünk, mikor egyszerre megfordultunk.

- Nem kellett volna őket felügyelet nélkül hagynunk! – mondtuk szinkronban.

Úgy rohantunk vissza a tóhoz. Ahogy gondoltuk, Daze és Harry nagyban turkáltak a táskáinkban és egymásnak mutogatták a fehérneműinket. Mindkettőnket elöntött a pulykaméreg.

- Harry! Daze!

A két jómadár ijedten meredtek ránk.

- Kiara! – fordult hozzám Rana. – A tiéd Harry, enyém Daze!

- Oké!

Mindketten elindultunk a fiúk felé. Egyre gyorsabban és gyorsabban kezdünk menni, majd a végén már futottunk. Persze a két fiú is próbált menekülni. Rana a homok segítségével elbuktatta Dazét és begumózta, mint egy bábot. Harry viszont átváltozott farkas alakba és úgy futott előlem. Én is gyorsan átváltoztam kisebbik alakomba és úgy üldöztem Harryt. Igaz, hogy már eltűnt a fák sűrűjében, de tudtam, hogy simán utolérem. Ekkor ijedten iszkolt felém, és úgy zúgott el a fülem mellett, mint egy darázs. Nem értettem, hogy most ki elől menekül. De két pillantás múlva a fák sűrűjéből egy vérfarkas falka bukkant elő. Elől egy hatalmas, fekete alfa vezette a csapatott. Termete megbabonázott. Még sosem láttam ekkora alfát! Észre se vettem, de az alfa tíz lépésnyire állt tőlem. Sötétkék szemeiből csak úgy sütött a harag. Akaratlanul is nyeltem egyet.

- Mit kerestek itt?! Ez a mi területünk!

- Mi csak vándorok vagyunk. Egy éjszakát alszunk itt és már el is tűntünk! – nyugodtam válaszoltam s ezt az alfát szemmel láthatóan meg is lepte.

- És kiadott nektek erre en…

Nem tudta végig mondani, mert egy vértfagyasztó sikoltás vágta félbe a mondatát. A szemem kikerekedett. Csak az ne legyen, amire gondolok! Csak az ne!! Nem lehet itt a kapu! Villámgyorsan megfordultam. Rohanva elindultam Rana felé. Rana vette a lapot. Elengedte Daze kezét és nyomban a két fiú alatt egy homokfarkas volt. (Harrynek nem kell, mert ő már át volt változva.) Rohantam Rana felé, ő ugrásra készen várt. Mikor mellette futottam el, belekapaszkodott a szőrömbe s pár pillanaton belül a hátamon ült. Rohantunk a hang irányába. Persze az alfa megelőzött. Én is egyre gyorsabbra vettem az iramot. Ám ekkor majdnem belefutottam az alfába. Nem értettem mért állt meg. Ekkor magam elé tekintettem. Ha az alfa nem állt volna meg én egyenesen bele futottam volna az előttem tátongó szakadékba.

- Menj arrébb! – parancsolta és én akaratlanul is teljesítettem a parancsát.

Ő elkezdett visszafelé futni, majd egy idő után eltűnt a szemem elől. Majd két perc múlva ismét megláttam. Gyorsabban futott, mint egy gepárd, majd a szakadék szélén elrugaszkodott és… Átugorta!! Majd sorba az egész falka követte a vezérük példáját. A végére már csak Rana és én maradtam. Én is épp átugortam, mikor csuklyások jelentek meg mindenhol.

- Na, még csak ez hiányzott! – morogtam az orrom alatt. – Rana!

- Igen, Kiara?

- Szállj le a hátamról, idézz meg egy homokfarkast és menj a többieknek segíteni!

- De…

- Semmi de! Csináld azt, amit mondtam! Én elintézem a csuklyásokat! Siess, hogy minél előbb meg tudd javítani a kaput!

- Jó!

Éreztem, ahogy leszáll rólam. Néztem, ahogy megidéz egy homokfarkast, de nem akaródzott sehogy se neki a ráülés.

- Haladj Rana! Ne kezdjél most itt nekem pipiskedni! Siess! Én addig feltartom a csuklyásokat!

Végre hallgatott a szavamra és ráült a farkasra, majd elvágtatott vele, de mindig vissza-visszanézett, de egyszer csak elnyelte a fák sűrűje. Tudtam most nem szabad semmiképp veszítsek ellenük, mert a többieknek segítségre van szükségük. Ez a gondolat erőt adott számomra. Egyből belevágtam a harcba. Nem könnyen adták meg magukat.

*Fél óra múlva*

Lassan a harc vége felé haladtunk. Már csak pár csuklyás volt, és azok is elég ramaty állapotban voltak. Bár mondjuk én se úsztam meg könnyen. A testemet karmolások, harapások is borították. Fehér bundámat a vér bepiszkította. Tudtam, hogy az erőmmel takarékoskodnom kell, mert amíg Rana javítja a kaput addig nekem kell a védőpajzsot felállítanom és fenntartanom. Nagy nehezen végeztem az utolsó csuklyással is, így most már mehettem Ranáéknak segíteni. Rohantam, mint egy őrült. A látvány, ami fogadott, nem lepett meg. Egy barlang szájából csak úgy ömlött ki a sok csuklyás, elfek, koboldok (?), no meg a mérges pókok. Hirtelen Rana mellettem termett.

- Csak, hogy itt vagy, Kiara! Már azt hittem, hogy meghaltál! – mondta nekem Rana.

- Nyugi! Azért én se adom oda ilyen könnyen a bőröm!

- Reméltem is! – mondta s közben felült a hátamra.

Én szó nélkül elkezdtem a barlang bejárata felé futni. Arra számítottam, hogy a csuklyások ellen fognak állni, de nem, simán bejutottunk a barlangba. Siettem nehogy meggondolják magukat a csuklyások és elkezdjenek velem/velünk harcolni. Maga a barlang nem volt valami hosszú, így gyorsan a végéhez értünk. A kapunak a jobb szárnya a földön hevert és eléggé megvolt rongálódva.

- Isaiah ezért még számolni fog! – morogta mellettem Rana.

Én gyorsan visszaváltoztam emberi alakomba, majd létrehoztam a védőpajzsot. Törökülésbe leültem és elkezdtem meditálni. Tudtam, hogy az összes erőmre szükség lesz, mert egy védőpajzsot nem könnyű fenntartani. Ekkor éles fájdalom hasított bele a jobb karomba. Gyorsan odanéztem. Az alkaromba beleállt egy nyílvessző. Ez a nyílvessző szinte teljesen felhasította a felkarom.  Ez még nem is lenne baj, de viszony nyíl vége lila volt, már, mint mérgezett. És nem akár milyen méreg. Ez a fajta méreg még a Pusztítás Istenét is meg tudná ölni. 2-3 perc alatt szétterjed a testedben és már végez is veled. Amilyen gyorsan csak tudtam kitéptem a karomból a nyílvesszőt. De már késő volt. A látásom elhomályosodott. A tüdőm szúrt minden egyes lélegzet véteni és elkezdtem vért köhögni.

- Francba… Ez nem lehet igaz!

A testemen apró sebek jelentek meg és elkezdett belőlünk a vér csordogálni. Körül néztem, hogy honnan ért a támadás. A pajzs túloldalán egy kaszás állt. Ördögien kacagott.

- Na, neked befellegzett, kislány! – mondta, majd köddé vált.

Ekkor Rana rohant oda hozzám és ugyanebben a percben a védőpajzs ezer darabra tört.

- Kiara! Kiara! – mondta Rana és egyre jobban rázott.

- Sajnálom, Rana… Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy akit szeretek azt megtudjam, véd…

Nem tudtam a mondatott befejezni, mert a sötétség magával ragadott és egyre mélyebbre húzott.

*Kiara számára egy ismeretlen helyen*

Hol vagyok? Hol van Rana és a többiek? Mért van ilyen sötét? Ekkor egy kislány nevetése ütötte meg a fülem. Körülnéztem, de sehol nem láttam az illetőt. Ekkor valaki hátulról meghúzta a pólóm. Megfordultam. Egy fehér ruhás kislány állt előttem. Leguggoltam hozzá.

- Kislány! Tudod, hogy most hol vagyunk?

- Igen! – hangja angyalian csengett. – A két kapu között.

- Milyen két kapu között? Sok kapu van a világon.

- A föld kapuja és a Mennyország kapuja között. Te választhatsz, hogy hova mész! – mondta s közben nevetett.

- Én választhatok? Akkor visszamehetek a barátaimhoz?

Szomorúan megrázta a fejét.

- Sajnos a barátaid már nem élnek!

- Mi??! Hogy hogy nem élnek?!

- Cserben hagytak téged és ezért a pokolba küldtem őket.

- Ez nem igaz! Hazudsz!! Ők sohasem hagynak engem cserben!

- Ez bárcsak így lenne, ahogy te mondod, Kiara!

- Honnan tudod a nevemet?

- Én mindenkinek tudom a nevét. – válaszolta titokzatosan. – De ne is fecséreljük tovább az időt! Gyere velem a Mennyországba! Ott várnak téged a szüleid!

- A szüleim? És a többiek?

- Mint már mondta ők a pokolba vannak.

- Nem, hazudsz! Ők nem csináltak semmi rosszat!

- Azt mondtam, hogy velem jössz!

Megfogta a kezem és elkezdett a fehér kapuhoz rángatni. Gyorsan kirántottam a kezem az övéből.

- Nem! Én visszamegyek a barátaimhoz a földre! Mert ők várnak engem! Érzem, hogy te hazudsz nekem!

- Hát ez nem igaz, hogy te milyen ostoba vagy! Én csak a bajtól szeretnélek megóvni!

- Milyen bajtól? Az egész életem az! De legalább vannak barátaim, akikkel együtt lehetek, akik megértenek! És ők várnak!

- Az igaz, hogy nem a pokolban vannak, de téged csak kihasználnak! Hát nem érted? Engem is cserben hagytak az úgymond barátaim! – itt saját magára mutatott. – Csak kihasználtak! Aztán mikor már elég unalmas lettem nekik, eldobtak maguktól, mint egy gumilabdát!

- Akkor sem fogok veled menni! Rana nem olyan! Sosem hagyjuk cserben a másikat!

- Hát nem érted te kis taknyos?! Csak csicska vagy a számukra!

Épp tiltakozni akartam mikor a falnak csapódtam. Olyan erővel csapódtam a falnak, hogy egy hatalmas kráterszerűséget hagytam a falban. A földre rogytam. Hogy van ennyi erő egy kislányban? Vagy ő nem is kislány, hanem más lény? Ekkor a nyakamtól fogva felemelt. Jól gondoltam, hogy ő nem kislány, egy félvér lidérc volt. A szorítása nagyon erős. Már alig kaptam levegőt. Kapálóztam próbáltam a karját elkapni, de nem sikerült. Most láttam csak, ha még homályosan, hogy majdnem 2 méter magas volt.

- Te teljesen becsavarodtál a magányban! – leheltem ki alig halhatóan. – Nem tudod, hogy mi a szeretet. Jó, hogy nincsenek barátaid. Undorító vagy! Hányingerem van tőled! – már az utolsó szavaim mormogásba fulladtak át.

Szorítása csak még jobban erősödött a nyakamon. Hát nekem tényleg ez lenne a vég? Ekkor valami furcsa hangot hallottam. Majd a szorítás egyre enyhült. A végén még a kezét is elvette a nyakamtól. A földre huppantam. Levegő után kapkodtam.

- Mindenki ezt mondja nekem! Brühühü!! Pedig én csak a javadat akarom! Mért mindig én kapom a rosszat?! – fakadt ki magából.

Leguggolt mellém. Pár tincset a fülem mögé csíptetett. Ránéztem. A sírástól eltorzult az arca. És még így is látszott rajta, hogy milyen gyönyörű. Éjfekete haja a vállára omlott.

- Sajnálom! – mondta. – Én csak irigyelem a te életedet.
Irigyli az életem? Mi olyan jó az én életembe? Azt vettem észre, hogy valamit motyog az orra alatt. Majd engem megint magával ragadott a sötétség. Újra egyre mélyebbre húzott.