10. fejezet: Telefonhívás

*Rana szemszöge*
- Egyszer kibelezem ezt a szerencsétlent - jelentettem ki teljes meggyőződéssel. - "A Pokol kapui nagyon erős építmények, nem lehet őket lerombolni!" - gúnyoltam Isaiah hangját, miközben a kezemmel az egyik démont torkon ragadtam és összezúztam a légcsövét. - Egy faszt! Neked sikerült! Aztán engem küldesz takarítani, mint valami éhbérért dolgozó villanyszerelőt!
Ahogy testet testre halmoztam és elértem a kapuig, aminek az egyik ága mellesleg romokban hevert, már eléggé dühös hangulatban voltam. Öt sátánfajzat állta el az utat köztem és a totálkáros kapu között.
- Táguljatok innen! - szóltam hozzájuk a sajátos morgós nyelvükön.
Ők csak néztek rám vigyorogva, ocsmány pofájukból túlcsordult a nyál, ahogy csattogtatták feketéllő fogaikat. Azt hiszem, hogy Daze őket nevezte "beteg egyedeknek". Tényleg beleillettek volna mindenféle emberi sztereotípiába, amit valaha a démonokról alkottak. Összeaszalódott testük és gennyes szemük láttán legszívesebben elhánytam volna magamat. Hátamról lecsatoltam a korábban elővigyázatosan megvásárolt fegyvert, aztán pedig két kézre fogtam. Kattanó hangot hallatott a kicsike, ahogy erős mozdulattal felhúztam. Most nem volt sem kedvem, se időm szarakodni, mivel a társaim leváltak a nagy kavarodásban és még őket is meg kellett találnom.
Céloztam és lőttem, a felhúzható vadászpuska (angolosan shotgun) pedig olyan erőset lökött, hogy a sarkam belemélyedt a földbe. Azonban a démonok egyikének feje helyén semmi sem volt.
- Boom, bitch! - kiáltottam el magamat, ahogy újra célra tartottam és lőttem.
De azok csak jöttek és özönlöttek a kapuból. Ahogy a fegyverrel kicsit megritkítottam a kialakult tömeget, előkaptam a kardomat és azzal verekedtem el magam a kapuig. Ott pár csuklyás őrizte a kapu romjait, nehogy meg lehessen közelíteni.
Ahogy közelítettem feléjük, elém pattant egy apáca. A szemöldököm a magasba szaladt. Az volt a röhej, hogy nem támadták meg, egyetlen karcolás sem volt rajta, de még csak vér sem a ruháján. Azért lepődtem meg annyira, mert én több sebből is véreztem, a szőke hajam pedig már elment volna vörösnek a sok vértől.
Ki akartam kerülni, de mindig úgy helyezkedett, hogy ne tudjam megközelíteni a kaput.
- Engedjen! - utasítottam kicsit durván az öregasszonyt.
- Semmi keresnivalód itt, kedveském! - nézett fel rám a gúnyája takarásában.
- Azt nem maga mondja meg! - sziszegtem.
Ahogy elléptem volna mellette, megragadott és a falhoz csapott. A levegő kiszakadt a tüdőmből a becsapódás hatására. Mindig is rázott a hideg az apácáktól, még nem mondtam? Hát akkor most mondom! Ez a nő pedig egy olyan baszó (már bocsánat a szép magyar kifejezésért) apáca volt, mint egy terminátor.
Ráncos kezében egy szöges ostor jelent meg.
- Miből van maga, mami?! - töröltem le a szám széléről a vért.
- Tiszteld az idősebbet, kis szaros!
- Egy apáca nem beszél így! - vigyorodtam el pimaszul.
Ő ordítva nekem rontott az ostorral, de én elhajoltam, mielőtt az éles szögek a bőrömbe marhattak volna. Következő csapása azonban elérte az arcomat, de mielőtt a szemem bánta volna, megállítottam a karddal. Rácsavarodott a vékony bőrszíj a pengére és megpróbáltam kihúzni a kezéből a fegyverét. Azonban a mami egy nagyot rántott, én pedig a levegőbe kerültem. Ösztönösen az esés tompítására a lábamat magam elé tettem. Egyenesen az apácára estem, ő a hátán csúszott egészen a falig, miközben én úgy egyensúlyoztam rajta, mintha szörföznék. Mielőtt átszakította volna a fejével a falat, leugrottam róla.
Futottam a kapu felé, amíg nem volt eszméleténél. Minden koncentrációmat a kapura állítottam rá, hogy mihamarabb megakadályozzuk ezt a káoszt. A homok körbevett, amíg csináltam a kapu "programozását". A csuklyások püfölhették volna a falamat ítéletnapig, akkor sem tudták volna eltüntetni. Azonban a homokon keresztül valami mégis elkapott. A hasam köré egy szöges ostor szára tekeredett. Berántottam magam mellé a vén banyát, akinek a koponyája nem volt a legjobb állapotban.
Ütött és csapkodott, de a homok folyamatosan elsodorta tőlem.
- Már értem, miért választott téged Kiara - mondta egyszer. - Elbújhat mögéd, mert erős vagy.
- Ő is erős! - vágtam szájba egy két méteres vasrúddal, amit fölösleges alkatrésznek titulálva letéptem a kapu aljzatából.
Meg sem mozdult, viszont vaskarmaival belemart az arcomba. Alig láttam a felgyülemlett vértől, ami egyenesen a szemembe folyt.
Vaskarmok. Olyanok voltak, mint amilyenek nekem is voltak. Annak idején pedig egy halott lánytól vettem el őket, aki egy szektába tartozott.
Ha megölnek, akkor sem tudom, hogy mit imádtak olyan nagyon ezek a vaskarmú ribancok.
- Nem annyira, mint te és ezzel ő is tisztában van! - vigyorgott a képembe. - Mögéd bújik, nehogy megtalálják!
- Hallgass! - üvöltöttem és a kardomat átszúrtam a fején.
Démoni visítás kíséretében porladt el, de volt egy olyan érzésem, hogy nem pusztult el véglegesen. Újra a kapunak és a körülötte köröző csuklyásoknak szenteltem a figyelmemet. Ahogy az utolsó védelmező és gonoszt-távoltartó varázslatot is rámondtam, a kapun átáramló lények tengere egy hatalmas rikoltás kíséretében elhalt.
Egy kéz nehezedett a vállamra, én pedig ijedtemben kést rántottam és az illető torkának szegeztem. Szerencsétlen Zess volt az, aki krétafehérre sápadt, úszott az izzadságban és a vérben. Szerencsére nem a sajátjában.
- Ne ijesztgess! - mordultam fel. - Azt akarod, hogy kibelezzelek?!
Elrántottam a hústól a pengét és visszadugtam az övembe.
- De te a nyakamhoz szorítottad a tőrt - jött vissza a hangja, a mondandóját pedig nem értettem.
- Ezzel mit akarsz mondani? - kérdeztem ingerülten, miközben összeszedtem a széthajigált fegyvereket, mondván, később még jól jöhetnek.
- Csak azt, hogy a torokból nem lehet kibelezni valakit. Fizikai lehetetlenség! - okoskodott.
- Elvileg az is, hogy a test 78%-a homokból legyen - mutattam végig magamon. - Akkor én sem létezem?
Ez meggyőzte. Inkább segített összeszedni a cuccokat, amiket az elporladt démonok hagytak szét. A jobb darabokat kiválogattuk és elosztottuk egymás között. Ahogy éppen vizsgáltuk az egyik fegyver hatékonyságát, megcsörrent a zsebemben a telefon.
- Miért énekel a zsebed? - nézett rám furcsállva Zess.
- Ez a telefon - húztam elő a farmerzsebemből. - Ezzel beszélhetek olyanokkal is, akik távol vannak tőlem.
Kikapta a kezemből a még mindig csörgő mobilt és erősen szuggerálta.
- Ez valamilyen telepátián alapuló eszköz? - tapogatta az érintőképernyőt, aminek következtében felvette a telefont.
Angie volt az, és éppen dühös kedvében volt. Még csak nem is várt annyit, amíg beleszólhattunk volna a telefonba.
- Drana, megbeszéltük, hogy átveszed a diákjaimat pár napra! Erre vissza kellett utaznom a beteg szüleimtől, mert kaptam egy hívást az egyik kis szarosnak az ősétől, hogy a fiacskája már jó régóta vár és hogy merre van az a dögös szőke, aki puskával szokott rohangálni! Tudom, hogy rólad beszélt, Drana. Társak vagyunk és ehhez tartsd magad! A következő lövészetig van időd, hogy idetold a segged, különben repülsz! És kár lenne érted....
Még folytatta volna, ha Zess nem szólalt volna meg. De megszólalt.
- Nagyon dühös lehet, ha ilyeneket gondol! - kottyantotta, a vonal túlvégén pedig csend honolt.
Túl nagy csend.
- Ez nem telepátia! - sziszegtem neki, miközben szabályosan kitéptem a telefont az ujjai közül. A fülemhez emeltem a mobilt és közönyös hangot próbáltam megütni. - Hali, Angie! Mizu?
- Ki volt ez? - kérdezte fahangon, nem is törődve a beszélgetéskezdeményezésemmel.
- Senki - vágtam rá.
- Vele utaztál el, ugye? - folytatta a vallatást.
- Nem, csak egy haver - kezdtem magyarázkodni. - Figyelj, Angie, a következő utáni lövészórára ott leszek. Csak, tartsd a frontot, oké?
- Figyi, a szüleim betegek, lehet, hogy már csak heteik vannak hátra - jelentette ki. - Ha a dokinak hinni lehet, akkor kevesebb. Méltóképpen akarom eltölteni velük az utolsó napokat. Ennyit megérdemelnek tőlem, miután annyi mindent adtak.
A szívem nagyokat dobbant, a szám pedig kiszáradt. Én is el szerettem volna búcsúzni a szüleimtől, de nem lehetett. Így teleszívtam a tüdőmet és próbáltam visszafojtani azt a kellemetlen érzést a mellkasomban, ami a torkomban gombóccá állt össze.
- És meddig maradsz ott? - kérdeztem, a torkomat köszörülve.
Helytelenítő mordulás hallatszott a vonal másik végéről.
- Nem tudom, hogy a szüleim mikor szándékoznak elpatkolni, oké? - gúnyolódott. - Úgyhogy határozatlan ideig te lennél a főnök.
- Rám mernéd bízni a boltot? - döbbentem le teljesen.
- Igen, mert bízom benned - válaszolta magától értetődő hangon. - Szóval még ma elrepülök és akkor holnapra itt legyél!
- Nem kaphatnék még egy napot? - próbáltam cuki lenni.
Ez volt életem legkeményebb próbálkozása.
- Nem, pontosan 20 órád van - úgy mondta, mintha könyvből olvasná fel.
- Akkor legalább megmondanád a tanítványaimnak, hogy egy órával később kezdünk?
- Hjaj, rendben - csengett lágyabban a hangja. - Olyan vajszívű vagyok veled!
Ezen röhögnöm kellett.
- Ezek szerint te acélbevonattal eszed a kenyeret? Ez nem vajszívűség, hanem fair play - nevettem bele a telefonba. - Csáó, Angie!
- A diákok várnak, Drana! És ne várakoztasd őket soká! - ezzel kinyomta.
Zess pedig úgy nézett rám, mint valami csodatevő lényre.
- A pokolban nincs telefon?
- De van, csak nem egészen ilyen - vallotta be vonakodva.
- Hát akkor milyen? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet.
- Más - érkezett a rövid válasz, amivel nem tudtam mit kezdeni.
- Ha már nem akarod elárulni, akkor inkább keressük meg a többieket! - morogtam. - Úgyis haza kell mennünk! Hacsak nem akarjátok ti egyedül megjavítani a kapukat...
Meglepetten fordult felém a démonfiú.
- Ugyan, miért? Hiszen ez még csak a második kapu volt!
- Haza kell mennem, mert a nő, akit az előbb hallottál...
- Angie...?
- Igen, ő - feleltem. - Leszedi a fejemet és feldugja oda, ahova nem süt be a nap, ha nem érek vissza a következő órára, ami pontosan - itt egy kicsi szünetet tartottam, hogy megnézzem a karórámat - 20 óra és 51 perc múlva lesz, én pedig majdnem a világ másik felén vagyok. Szóval, hajrá!
Ő furcsállva nézett rám.
- A többiek amúgy hol vannak?
- Elkeveredtek - vontam vállat. - Felkavarodott a por a kitöréskor, a fele épület pedig romokban áll. Neked nem kéne az urad mellett lenned?
- Hát... de... - vakargatta a tarkóját. - Szem elől tévesztettem.
Összehúzott szemekkel méregettem a fiút, majd a kezébe nyomtam a fegyveres zsákot. A karmok az ujjaimon pihentek és elhatároztam, hogy ki fogom vallatni Kiarát. Mert senkit nem zaklat ok nélkül egy ilyen apáca.