13. Fejezet: Hehe nincs cím

*Kiara szemszöge*
Csalódott és mérges voltam. Csalódtam Ranában mert nem hittem, hogy egyszer ezt fogja tenni velem. Mérges, mert teljesen megbíztam benne és nem vettem észre az ármánykodását. Mindenért csak magamat hibáztathatom, egyszerűen nem kellett volna megbíznom bennük. Ha közelebbről megnézem, már az egész csapat bűzlik. Egy félős vérfarkas, két démon és egy lány, aki a homokot uralja. Hát nem furcsa összeállítás? És Rana őket már régebbről ismerte. Harryt is ő mutatta be nekem, aztán ott vannak a démonok. Még, hogy nem tudták, hogy én rókaszellem vagyok! Egy csúnyát horkantottam erre a gondolatra. Mi vagyok én? Egy bábu, amit rángatni lehet az embereknek a kedvük szerint? Ha eddig az voltam, akkor most ezen változtatni kell. Éreztem, hogy alattam a szikla kezd felforrósodni. Muszáj volt felállnom, ha nem akartam a forró köveken megsülni. Néztem a nyugodt Csendes-óceánt. Milyen jó dolga van neki! Nem bántja senki. Ha mégis akkor csak elsüllyeszti a hajókat a viharaival és ismét minden folytatódik a maga megszokott kerékvágásában. Lassan megfordultam. Képes voltam átrepülni Zoéval a Sziklás-hegységet, hogy minél messzebb legyek Ranáéktól. A hegység felett apró fekete pontok jelentek meg. Egy sóhaj szökött ki az ajkaim között.
- Nem akarok most a sárkánylovasokkal beszélni, de muszáj lesz.
Egyre közelebb értek egykori társaim. Majd leszálltak előttem. Cameron szinte egyből lepattant a sárkánya hátáról.
- Kiara! Jól vagy?! Megsebesültél?
Apró mosoly szökött az arcomra, de aztán ismét elkomorodtam.
- Nem sebesültem meg. De lelkileg összetörtem.
Cameron meg akart ölelni, de elhárítottam. Értetlenül pislogott rám.
- Kiara...
- Ne mondj semmit, Cameron. Muszáj nektek mondanom valamit! Nagyon jól esik, hogy képesek voltatok megkeresni, de nem mehetek veletek!
Feszült csend telepedett a szedett-vedett csapatunkra.
- Miért? - kérdezte egy vékonyka gyerekhang.
A tekintetemmel Jázmint kerestem.
- Mert megváltozott az úti célom.
- Még egy hetet sem maradsz nálunk? - kérdezte Jázmin, majd egy könnycsepp gördült le az arcára.
Jázmin elé léptem, majd leguggoltam hozzá.
- Sajnálom, Jázmin, de nem. Minden perc fontos.
- Hova akarsz menni, Kiara?
- Van egy vén kéjenc, akinek az öccse megbízott minket a kapu javítással. Na, nekem ezzel a kéjenccel dolgom van.
- Kiara, de mit akarsz azzal a faterral csinálni?
- Felajánlom, hogy elvégzek neki pár piszkos munkát, de cserébe szállást és egy edzőt kérek.
- Edzőt? Ezt, hogy érted?
- Úgy, hogy teljesen el akarom sajátítani a harcművészetet. Sajnálom, de most mennem kell!
Zoé fejére raktam a kezem majd hangosan kimondtam, hogy hova akarok menni. Pár pillanatig forgott velem a világ, de sokkal kellemesebb utazás volt, mint amit Ranáékkal tettem. Épp a főcsarnok közepére teleportáltam magam. Zoé egy kicsit megrázta magát. Soha nem szeretett így közlekedni. Magabiztosan tettem meg azt a pár lépést az őrök felé. Lándzsáikat keresztbe tették előttem.
- Ki maga? - hallatszott a rideg kérdés.
Meghajoltam.
- A nevem Asabai Kiara. Lucifer urat szolgálom. Sürgősen beszélnem kell vele.
Az őrök felmordultak. Az egyik megfordult és kinyitotta az ajtót, majd belépett a helységbe. Türelmesen várakoztam. Zoé folyamatosan morgott az őrre. A démon gyanakodva méregetett. Egy gyors pillantást vetettem magamra. Ruhám cafatokban és véresen lógott rajtam, több tucatnyi kisebb-nagyobb seb borította a testem. A hajam kibomlott a fogságából és véres csomókban lógott az arcom mellett. Elég bizarr látványt kelthettem. Megeresztettem egy féloldalas mosolyt, de szinte egyből le is hervadt az arcomról. Rá kellett jöjjek, hogy valószínűleg sokáig nem fogok tudni mosolyogni. Mert belül kongtam az ürességtől. Éreztem, hogy egy gombócka kezd megjelenni a torkomba. Megráztam a fejem. Nem engedhetem az meg magamnak, hogy sírjak. Ranáék egy könnycseppet se érdemelnek meg. A démonra vezettem a pillantásom. Csak öt centivel lehetett magasabb nálam. Egyenruhája teljesen rásimult, így megmutatva a másik félnek a kidolgozott izmait. Szőke haja a homlokára hullott. Barna szemei kedvesen csillogtak mégis arca dühös grimaszba torzult. Az ajtó pár másodperc múlva kicsapódott. A második őr morogva mondta, hogy bemehetek. Gyorsan bólintottam és be siettem a helységbe. Ámulva néztem szét, ez a szoba akkora nagy volt, hogy több mint 4-szer elfért volna benne a házam. Mégis elszakítottam tekintetemet a csodálatosan kidíszített falakról. Lucifer elé léptem. Épp, hogy egy kicsit meghajoltam.
- Mit szeretnél, Kiara?
Kihívóan néztem a Sátánra.
- Hogy én mit szeretnék? Sok mindent mégis csak egyet mondok el neked. Szállást kérnék tőled meghatározatlan időre, és egy edzőt aki megtanítja nekem a harcművészet csínját-bínját. Persze cserébe piszkos munkát végeznék el neked.
- Hm.. nem is tudom Kiara... Sokan jöttek már hozzám azért, hogy a piszkos ügyeimet megcsinálják. Te miért akarod azokat a kicsi, törékeny kezeidet vérbe mártani?
Fellobbant bennem a düh. Nyugalom csak hergelni akar... Nyugodj meg. Nagy levegő, ki s be, ki és be... Azonban nem sokat használt. Csalódottságom és magányom belém mart a szavaira. Én pedig sebzett vadként kaptam vissza, mintha minden az előttem terpeszkedő, arrogáns istenség hibája lenne.
- Nem fogod törékenynek érezni, ha beverem vele az arrogáns arcodat! - vicsorogtam rá, elfeledve minden szabályt.
Egy gyors árny landolt előttem. Hatalmas penge függött az oldalán, szarvai műremekként tekeredtek ki a halántékából. Ismeretlen maradt előttem a besorolása, mint démon, azonban éreztem az erejét a bőrömön megtelepedni. Mielőtt akárcsak reagálhattam volna, közelebb hajolt hozzám, figyelmesen megnézve az arcvonásaimat.
- Asabai Kiara, ha nem tévedek... Rókahercegnő... Méghozzá a fehéreké - hümmögött elgondolkodva, miközben a szemeit nem vette le rólam. - Te nem a Sivatag Ribancának bandájába tartozol?
Összevontam a szemöldökömet a megnevezés hallatán.
- Sivatag... Ribanca? - ismételtem döbbenten.
Az ismeretlen nő tovább méricskélt a szemeivel. Érdekes érzés volt, mintha keresztüllátott volna rajtam. Úgy éreztem, mintha mindent megtudott volna egy röpke pillantásból.
- Lucifer, mi is a neve? - fordult váratlanul az ura felé. - Tudod, a bérgyilkos csaj, akit Isaiah gazdatestnek használt és lerombolta vele a természetfeletti világ háromnegyedét és kiirtott pár fajt...
Az ördög rám nézett, ahogy válaszolt, miközben alattvalójához intézte szavait.
- Drana Sroza - mondta elmerengve a nagyúr. - Vérszomjas. Veszélyes. Veszett. A tripla V, ahogy az öcsém mondaná.
Úgy néztem a démonnőre mint akit a diliházból szalasztottak. Torkom összeszorult, ismerős ez az ismeretlen nő. Ki ő?
- Ki vagy te? - hangom szárazon csengett.
Igyekeztem nyelni de rá kellett jöjjek, hogy már nyálam sincs.
- Oh, bocsásson meg, Hercegnő! - ejtette gúnyosan a titulusomat, ahogy haloványan és minden szarkazmusával együtt pukedlizett egyet. - Az én nevem Ryshia. Szolgálatára!
Mérgesen összehúztam a szemöldököm. ezek most szórakoznak velem?! A Sátán hangja pengeként hasította a levegőt.
-Rendben, Kiara! Próbára teszlek! Ha túl éled és elhozod nekem a nyakláncot akkor megkapod a munkát. Kapsz magad mellé egy társat. Most pedig menj a nővérekhez, hogy begyógyíthassák a sebeidet! Vidd az éjfúriádat is.

*Idegen szemszöge*
-Uram! Lucifer hívatja!
Mia jó szent baja van már neki?! Nincs egy olyan nap hogy ne bírná ki nélkülem! 
Még is sietősen felkászálódtam a fotelből és követtem a cselédlányt. Pár perc múlva már a Sátán előtt álltam.
- Most mit akarsz tőlem, Lucifer?
- Volna számodra egy feladatom, Alex!
Unottan néztem az alvilág urára. Mindig van egy feladata nekem!
- Nekem soha sincs szabad napom? - tártam szét a kezeimet. 
- Úgy nézz ki, hogy nincs - válaszolt az istenség szemtelen vigyorral. - Egy fajtársaddal kell elvégezned ezt a feladatot, tulajdonképpen csak felügyelned kell, hogy jól csináljae a dolgát.
sszevont szemöldökkel hallgattam Lucifert.
- A szigetről hozzattál át ide egy szerencsétlent? - vágtam a szabába.
- Nem. Ő a szigeteken kívűl nőtt fel.

12. fejezet: Nézz ránk!

*Rana szemszöge*
Rendesen sokkban voltam Kiara távozásakor. Vagyis nem magától a ténytől, hanem a módjától. Nem hittem volna, hogy így derül fény a mocskos kis titkomra. Legalábbis a barátnőm arcáról úgy olvastam le, mintha mocskosnak és elítélendőnek találta volna. Nagyokat próbáltam lélegezni, miközben meglengettem a kardomat. Már hogy ne találta volna mocskosnak?! Hiszen semmit nem tud a háttérről, ami miatt ezt tettem.
- Megölöm azt az apácát, ha bele is döglök - meredtem magam elé, mikor összeraktam a fejemben, hogy mi történhetett. Az apáca nem halt meg, hanem ide felteleportált, hogy beszélhessen Kiarával, hivatalosan is így búcsúzva el az életétől, amit én örömmel fogok elvenni. - Fiúk, elmentek a sárkány-kibaszott-lovasok?
Daze lépett mögém és elkezdte masszírozni a vállaimat. Fincsi volt az érintése, mégis olyan személytelen. Tudtam, hogy meg akar nyugtatni, de mégis gyenge voltam. A bőröm szétmállott a kezében, akár a homok, így inkább elengedett. Ez tisztán demonstrálta a lelkiállapotomat. Tiszta ragacs voltam a sok vértől, amit az ő védelmének érdekében ontottam.
- Védik Kiara hátát - lépett elém Harry, aki felvette a földről egy szöges ostor maradványait. - Nem fognak visszajönni. Legalábbis egy ideig.
Nem tudtam sírni. Még nem. A szívem viszont úgy szakadt meg, ahogy van. A hajamból felszállt a homok, a szemeim pedig csillogtak. Alig bírtam lélegezni, a tüdőm és a légcsövem elszorult. Viszont tudtam, hogy ez nem helyes így.
Nem volt időm arra, hogy bánkódjak. Szembefordultam hármójukkal és átgondoltam, hogy mit is kellene tennem. Először Angiet kell kisegítenem. Viszont helyettes nélkül a fiúkat nem küldhetem a kapuk után. Először pedig egy fontos dolgot kell tennem.
- Harry, gyere ide - hívtam közelebb az ujjammal a nagydarab srácot.
- Mit akarsz? - morogta, de azért odajött hozzám.
- Sajnálok mindent, amit a fejedhez vágtam - tettem a kezem az arcára. - Tudd, hogy számíthatsz rám.
Harry láthatóan elérzékenyült a sok sértésem után. Szegény, alig bírta ki ezt a sok ellenségeskedést közöttünk.
- Nem, én sajnálom - dörgölőzött a kezemnek. - Én rángattalak ebbe bele. Nem kellett volna kihasználnom az alkalmat annak idején...
- Hallgass, bolond - csókoltam meg a homlokát. - Egy vérből vagyunk. Segítünk egymásnak, akármi történjék.
Daze és Zess eltátották a szájukat. Démon agyaraik csillogtak a fényben, én pedig megmosolyogtam ezt a látványt. Az ujjaimból egy kis csík homok szivárgott Harry arcára, majd a hajára, hogy azt az eredeti színére, méghozzá szőkévé változtassa. A homokom nemcsak a hajszínét, hanem az arc- és testfelépítését is visszaállította az eredeti állapotába. Sokkal szálkásabb izomzatú lett és szinte szoborszerű. Apolló is megirigyelte volna a szépségét.
A tüdőmből kiszakadt a levegő a megkönnyebbüléstől, ahogy már nem kellett többé fenntartanom az álcáját. Ezzel a lendülettel pofon is vágtam az újdonsült szőkét.
- Áu, hé! - nyögött fel. - Mi bajod?!
- Tudod milyen rohadt nehéz homokból megcsinálni a bundád színét, ha átváltozol?! - sziszegtem neki.
- Nem tudom, mert én vérfarkas vagyok - morogta Harry az arcát dörzsölve.
- Költői kérdésnek szántam - jelentettem ki.
Zess illemtudóan elkezdett jelentkezni, akár az iskolában. Poénkodva intettem neki egyet, jelezve azt, hogy megszólalhat.
- Akkor felvilágosítanál minket is? Miért rágott be Kiara és milyen kapcsolatban álltok Harryvel?
Daze úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Vagy Harryt nézte, aki a hátam mögött állt? Fogalmam sincs, de ez most nem is igazán számított. A lényeg az volt, hogy hatalmas bajban voltunk.
- Máris kiszálltok a mókából? - hallatszott egy csalódott hang mellőlem.
Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, a csalódott hang gazdájának szürke-arany szemei voltak.
- Nyugalom, Isaiah - túrtam bele undorodva a hajamba és kisimítottam belőle az alvadt vér nagyját, amitől vöröses árnyalatot kapott a loboncom. - A móka még csak most kezdődik.
- Ohh, tényleg? - egyből felvidult az istenség. - Benned sosem csalódom.
- Ezért vagyok bérgyilkos, nem? - erőltettem magamra egy mosolyt. - Hogy mindent elvégezzek, amit rám osztanak.
A bérgyilkos azért piszkítja be a kezeit, hogy másoknak ne kelljen. Igaz is, ezért vagyok az, aki. Viszont ez az eset most más. Akárhogyan ismétlem magamban ezúttal ezt az elvet, nem működik. Akkor miért hasadt meg a szívem egy személy elvesztésétől? Csak a dolgomat tettem. És most át kell térnem a következő lépcsőre, hogy minden a terv szerint menjen. A három fiú közrefogott és kivezettek a romos épületből.
- Egy elhagyatott helyre kell mennünk, hogy teleportálhassak - adtam az első parancsot. - El kell innen tűnnünk. Számíthatunk a sárkánylovasok támadására is odahaza, szóval ha földet érünk, el kell húznunk a belünket egy másik házba, ahol biztonságos.
A fiúk csak bólintottak, az istenség pedig utat tört nekünk a romok alatt. Mikor kijutottunk az utcára, Isaiah odahajolt a fülemhez.
- Húzzátok meg magatokat az egyik szentélyemben - a lehelete vigasztalóan cirógatott.
- A magadfajtáknak nincsen szentélye! - jutott eszembe.
- Majd a bátyámtól elkérek egyet - vigyorgott egy nagyot, ahogy meghajolt előttünk. - A kedvenceimnek bármit!
Isaiah vigyorogva köddé vált, ahogy éppen előttünk ütközött össze három rendőrkocsi, ugyanott, ahol ő az előbb állt.
- Most mi lesz a tervvel, Rana? - kérdezte Harry.
- Minden felgyorsul - bontakoztam ki a srácok fogságából.
Zess és Daze merőn néztek rám. Látták a szememben az elhatározást.
- Ugye nem... - kezdték, de én csak lehunytam a szememet. - Ne légy ostoba, Rana! Nem mehetsz el pont hozzá segítségért!
- Még nem megyek el - sietősen haladtunk az utcákon keresztül, miközben beszéltem. - Először a gyerekek.
- Beveted őket?
- Igen. Lassan vérszomjasabbak, mint én - feltettem a kapucnimat a fejemre.
Zess és Daze úgy kapkodták a fejüket köztünk, mint egy asztali tenisz mérkőzésen. Mester és őre ugyanolyan fejet vágtak, én és az öcsém pedig vigyorogtunk.
- MI VAN?! - szólaltak meg egyszerre, belőlünk pedig kitört a nevetés.
Kétrét görnyedve és a térdünket csapkodva támogattuk egymást Harryvel, olyan ostoba képet vágott a démonnemes és az ő testőre.
- Ő az öcsém - mutattam Harryre, miközben a könnyeimet törölgettem, amiket a nevetés óhatatlanul is előcsalt. - Csak 5-6 éve találkoztunk először, de egyből a szívemhez nőtt.
- Haaaa??? - teljesen padlót fogtak a démonok, ahogy egymás mellé álltunk Harryvel.
- Csak nézzetek ránk! - mutattam kettőnkre.
Ő egy jó fejjel magasabb volt nálam, viszont a szőke hajunk és a barna szemünk ugyanarról a DNS-ről árulkodott. Egyszerre terült el a mosoly az arcunkon, és még az is ugyanolyan volt.
- Hány év van köztetek? - tette fel a perdöntő kérdést Zess.
- Körülbelül négy - vágta rá Harry. - Tizenkilenc vagyok.
- Akkor te huszonhárom - mutatott rá az alapvető matematikai képességeire Zess. - Hogyhogy iskolába jártál?
- Kiara akarta az iskolát, de nem kérdezte meg, hány éves vagyok - vontam vállat. - Gondoltam, miért ne?
Daze úgy nézett ki, mint aki keresni akar egy sötét sarkot, ahol kisírhatja magát. Viszont megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mintha minden aggálya a múlté lenne. Ránéztem a karórámra és futásnak eredtem. A többiek könnyűszerrel tartották a lépést, egészen addig, amíg New York egyik szűkös sikátorába nem értünk.
- Gyertek, gyorsan! - nyújtottam a kezeimet, amiket egyik oldalról Harry, a másik kezemet pedig Daze ragadta meg.
Gondolkodás nélkül teleportáltam, sokkal gyorsabban, mint amikor Kiara is velünk volt. A szél a hajamba tépett, a hő érzete pedig felperzselte a bőrömet. Aztán homokszemcsékre bomlottunk és utaztunk a föld rétegein keresztül. Koncentráltam, nehogy elveszítsünk valakit.
Pár perc múlva a házam elé landoltunk. Harry félig a földben volt, mint valami növény, Daze a földön hasalt, Zess pedig unottan álldogált mellettem. Az öcsémet kiemeltem a földből és megbeszéltük, hogy mindenkivel találkozunk a lövészórámon.
Egy különlegesség volt az én osztályomban. A tehetségük alapján vannak besorolva, miszerint lehetnek Kadétok, Katonák és az Elit. Na meg még valami: egyikük sem ember. Elkényeztetett természetfeletti szülők beíratták a gyerekeiket lövészetre, hogy legyen valami fogalmuk a fegyverviselésről és az önvédelemről. Angie, a tanártársam (egyben főnökasszony) is különleges - az egyik karja valódi gyémánt, ami egy átlag ember erejének 20-szorosával van megáldva, illetve nem fog rajta semmilyen fegyver.
Magamban ismételgettem a tervet, mint valami mantrát. Nem búcsúztam el a háztól, mert állandó mozgásra rendezkedtem be így is. Csak egy táskányi ruhát vittem mindig magammal, na meg a fegyvereimet. Gyorsan bedobáltam a ruháimat egy katonai hátizsákba, a fegyvereimet pedig egy hagyományos utazótáskába.
- Menekülsz? - sziszegte valami a hátam mögül, ahogy éppen elhagytam volna a lakásomat.
Visszanéztem a hang tulajdonosára, ami egy iciripiciri gyíkocska volt. Leguggoltam a kis teremtményhez, de elkaptam, mielőtt eliszkolhatott volna. Az ujjaim alatt éreztem a kis szárnyait, ahogy nekifeszültek az ujjbegyemnek. Egy bébisárkány. Viszont úgy tűnik, intelligensebb, mint a fajtársai többsége, mivel beszélt a nyelvemen.
- Megmondhatod a feljebbvalódnak - emeltem az arcom elé a kis teremtményt - , hogy én soha nem menekülök. Én taktikázom.
- Ezt mi menekülésnek hívjuk, amit most csinálsz - sziszegte a képembe.
Egy szó nélkül a markom tömlöcébe száműztem a kis kémet és az udvarom homokjába tettem. Ki akarta kaparni magát, de az öklömet bezártam, a homok pedig szilárddá vált. Ítéletnapig kapirgálhatta volna.
- Jó utat - mondtam közönyösen, a kezemet pedig csettintésre emeltem.
Ahogy a kis hang elhangzott, a homok kérlelhetetlenül beszívta a betolakodót. Vállamra vettem a hátizsákot és futásnak eredtem. Belém mart az érzés. Valaki figyel. Közelről. A tarkóm bizsergett, a fejem pedig zúgott. Tudtam értelmezni ezeket a jeleket, amik már hatodik érzékként szolgáltak. Az utazótáskát úgy vetettem a vállamra, akár egy egyszerű szatyrot és vágtattam az utcákon keresztül. A szemeim közben minden kis repedést, minden apró lyukat és minden állatot észleltek. Mindenhol ott lehetnek! Hirtelen kanyarokat vettem be, elhagyatott szakaszokon mentem, de egyre csak nem múlt el az érzésem, miszerint figyelnek. Ahogy futottam egyik útpadkáról a másikra, mintha átsuhant volna felettem egy árny. Megálltam és felnéztem az égre.
Csupán egy villanásnyi időre, de megláttam a pikkelyes farkat és rajta a bojtot. A sárkány faja meghatározatlan maradt a szememben, de a farokbojtjából arra következtetek, hogy ez nem egy harci sárkány volt. A harci sárkányoknak levágják a bojtját, vagy legalábbis nagyon rövidre vágják, hogy ne akadjon bele semmibe harc közben. A lopakodó sárkányok ezzel ellentétben birtokolják ezt a kiegészítőt, ami szinte hangtompítóként is szolgál, na meg az irányítást megkönnyíti. Ezt lopakodónak képezték, mert hangtalanul szelte a levegőt.
- De ki ülhet rajta? - tettem fel magamnak a költői kérdést, ahogy újból nekiindultam.
A zsebemben táncra perdült a mobilom. Megnéztem a kijelzőt, ami Daze számát jelezte ki. Futás közben megnyomtam a zöld telefon ikont, ennek hatására pedig felcsendült a démonnemes karcos és fülledt hangja.
- Rana, hol vagy? - szólt egyből a telefonba.
- Éppen szaladok - lihegtem a készülékbe. - Miért?
- Elleptek minket a gyíkok - sziszegte. - Nem viccelek! Mindenhol ott vannak! Még a ruhás fiókokban is...
Elkerekedett a szemeim ennek hallatára. Ezek szerint megtaláltak minket. Befordultam a lövészstúdió utcájába, ahol sprintelni kezdtem.
- Daze, tűnjetek onnan! - ziháltam. - Szagmintát vesznek! Ha megismerik az illatotokat, végünk! Azok bébisárkányok, nekik még a fejletlen az orruk, de ha hazaviszik a nagyoknak a szagotokat, örökké a nyomunkban lesznek!
Megdöbbent hang hallatszott a vonal másik végéről, miközben kizártam az üzlet ajtaját és beslisszoltam rajta. Magamra zártam a stúdiót, leengedtem a redőnyöket és kikapcsoltam a világítást. Közben a fülemhez szorítottam a telefont.
- Mit csináljunk, robbantsuk rájuk a házat?! - hördült fel.
- Ne öld meg őket! - szólaltam fel egyből. - Azzal csak feldühítenénk a többit. Itt a megnyúzás lenne a legjobb megoldás, de nem tudjátok időben megfogni őket - keményen törtem a fejem, ahogy szinte ösvényt tapostam a fapadlóba. - Démonnemes vagy, nem?! Tudsz varázsolni! Találj ki valamit!
Fogcsikorgatás szűrődött át.
- Aha, ez működhet! - szólt egy hang a háttérből.
- Mi az, mi történt? - kérdeztem idegesen.
- Zess idepasszolt egy bűzbombát - kommentálta az eseményeket Daze. - Ha berobbantjuk a házban, minden egyéni illatot felülír.
- Zessnek van esze, mint mindig - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Csend volt a válasz.
- Szóval őt többre tartod, hmm? - kérdezett vissza.
- Nem ezt mondtam! - keltem ki magamból. - Ő jobban teljesít stresszhelyzetben, mint te! A kiképzésével a háta mögött nem is csoda. Te nemes vagy, ő harcos. Ez így van rendjén!
- Akkor te mi vagy?! - üvöltött a telefonba. - Te is harcos vagy, ugye?
- Nem - mondtam önkéntelenül. - Én bérgyilkos vagyok.
Síri csend feszült közöttünk. Aztán ő törte meg a hallgatagságot, jóval nyugodtabb hangnemben. Már szinte ridegen.
- Mindjárt ott vagyunk a megbeszélt helyen, de először kifüstöljük a dögöket - ezzel kinyomta.
Egy nagyot sóhajtva elemeltem a fülemtől a készüléket. Felnéztem a plafonra, mintha attól választ kaphatnék. Kiara arca lebegett fel lelki szemeim előtt. Letettem a telefont, mielőtt összetörhettem volna. Leültem a sötét helyiség közepére. Még mindig felfelé néztem, ahogy a térdeimet átöleltem.
- Nézz ránk! - sóhajtottam keservesen a képzeletbeli rókalánynak. - Gyengék vagyunk. Erőtlenek. Kiszámíthatóak. Az érzelmeink tettek minket ilyenné - suttogtam magam elé, miközben ráébredtem valamire. - Elpuhultunk... Igen, az érzelmek miatt... miattad! - hitetlenkedve terültem el a földön, ahogy hallgattam magam körül a csendet. - A te hibád, hogy elpuhultunk. Csakis a te hibád! Direkt csináltad!
Meg akarta szelídíteni a vadakat. Daze és Zess a legrettegettebb démonharcosok voltak, amikor először találkoztam velük. Vér borította őket és harci sebek tátongtak rajtuk. Mindenért megharcoltak, amijük volt. Tisztelet, pénz, hatalom... Ez mind az övék volt. Harry kegyetlen vérfarkas volt, egy alfa, aki büszkén irányította a falkáját és nézett szembe minden veszéllyel. Az én nevemet pedig mindenki rettegte. Ha a Sivatag Árvája feltűnt valahol, az emberek remegve bújtak fedezékbe, az ajtók és az ablakok bezáródtak és ha valaki az utamba került, remegő térdekkel kért bocsánatot még a létezéséért is.
Most pedig? Egyszerű gyíkoktól félünk, akik szagmintát vesznek a sárkányoknak. A kezeim remegni kezdtek dühömben. A gyomrom megremegett, a pupilláim kitágultak és élesen vettem a levegőt. A csalódottság helyébe irgalmatlan düh lépett. Kiara átformált minket. Legyengített minket.
Ez soha többé nem történhet meg.
- Ezt még megbánod, rókalány! - engedtem szabadjára a hangomat, ami őrült kacagás formájában szakadt ki belőlem. - Ó, de nagyon meg fogod bánni!
Ott feküdtem kacagva, mint egy őrült. Az önfeledés mocsarába érkeztem, ahogy hagytam, hogy minden gondolatom szabadon szálljon. Jó érzés volt. Elengedtem magamat, ahogy a világ meghajolt és kiszínesedett, beszürkült, megduplázódott és összement.
A vadlátásom úgy tűnt, visszatért. A bőröm bizsergett. A körmeim karmokká nőtték ki magukat. Megérintettem az arcomat, amit homok borított. Elkezdett mállani a bőröm. Könny szökött szemembe a hirtelen ingerektől. Egyre csak süllyedtem az örvényben. Isaiah szörnyetege feléledt, már hosszú idő óta először. Az ismerős érzés vigasztalóan hatott rám.
A nevetés alábbhagyott bennem. A szemeim parázsként izzottak, ahogy felültem és belenéztem a velem szemben lévő tükörbe.
- Ha gyűlölsz engem, én mégannyira megvetlek, Asabai Kiara! - szakadt ki belőlem. - Gyengévé tettél! Érzővé! Ezért pedig meglakolsz...